Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - CSÁKY PÁL: A Bőgi lányok (novella)
A Bőgi lányok uraim, igazán nem szokása, azt mondja hát az én kedves barátom, figyeld meg jól, Imrém, rövid időn belül itt mindannyiunknak inogni fog a talaj a lábunk alatt, figyeld meg, amit mondok, Imrém... Már megbocsásson, tisztelt Nagypál uram, szólt közbe erre a nagy bajuszú Fitzek úr, szerény önmagamnak is az a véleményem, amennyiben így mennek tovább a dolgok a világban, már ugye, ami ezt a Hitlert meg a Mussolinit illeti, bizony, kedves uraim, lassan összepakolhatjuk a hentesbárdjainkat meg az üvegházainkat is. No de uraim, csapott közbe Nagypál úr erős hangján, uraim, mi művészek kissé másképp ítéljük meg a közönséges hétköznapokat is, mint egyéb halandók. A mesterem, aki első osztályú bőrdíszműves volt, országos működési engedéllyel, mindig azt mondta nekünk, fiatalurak, jegyezzék meg, minden kacskaringónak, még a legkifundáltabb kacskaringónak is van eleje és vége, jegyezzék ezt meg jól, uraim. így beszélgettek egymás közt az én Frederikemmel, akit jóformán szóhoz sem hagytak jutni a nagy lelkesedésben, bizony kedveském, amíg csak el nem kezdődtek a futamok. — Akkor ősszel is — mondaná szomorúan a középső Bőgi lány —, szerda délelőtt ott álltunk két oldalt az utca elején, és néztük a felvirágzott csákójú, menetelő katonákat, amint vonultak kifelé a városból, és énekeltek torkuk szakadtából, hogy diófából sej, haj, diófából nem csinálnak koporsót, meg hogy Horthy Miklós katonája vagyok én... Szépen énekeltek, zengett a város, az emberek vidámak voltak, nevettek, integettek, virágokkal búcsúztatták a katonákat, csak én nem voltam boldog. A század elején ott léptetett hófehér lován az én Ferencem, díszegyenruhában, nyalka délceg- séggel, vidáman biccentve jobbra-balra, és azt mondta: „Ne féljen, kedvesem, rövid távozás lesz az enyém, kis séta csupán, rutingyakorlat, pár nap múlva bizonyosan jelentkezem...” Nézett rám vidáman a nagy fekete szemével, aztán visszaléptetett a század elejére, és eltűnt a szemem elől. Akkor láttam őt utoljára... — Ugyan, Bezsó — korholná erre a legidősebb —, már megint... — Bizony, kedveském — szólna a legfiatalabb is —, az a mi nagy szerencsétlenségünk, hogy a mi kis történetkéink nem egyszerre, hanem egymás után játszódtak le, és mindnek nagyjából ugyanaz lett a vége. A kedves Lajos egy éjjel elmenekült a főszolgabíróval, hírt se hallottunk róla azután, a kedves Ferencet Szegedre vezényelték, azután ki a frontra, ott is maradt szegény. Az én drága Frederikem is visszament Olomoucba, hiányos cseh tudásommal hiába küldözgettem utána a leveleket, még csak nem is válaszolt. Úgy bizony, kedveském, néhanapján megpezsdült körülöttünk a világ, és mi vakon elbíztuk magunkat, aztán, hogy visszacsendesült, itt maradtunk szépen a történeteinkkel. A kedves papa és mama rég elhaltak, sokan korunkbéliek is, most mondja, kedveském, kinek mondjuk el, kinek? Lassan esteledik, az ónszínű levegő mintha pókhálót vonna a három Bőgi lány köré. Ők pedig ülnek a pádon, szorosan egymás mellett, nem szólnak, nem mozdulnak senki felé. Mereven ülnek, néznek maguk elé: mintha furcsa, érthetetlen szeszéllyel ilyen felfoghatatlan élő anyagba véste volna paradox mozdulatlanságát a rohanó idő.
