Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - CSÁKY PÁL: A Bőgi lányok (novella)

A Bogi lányok

— így volt, kedveském — mondhatná a harmadik lány is —, így volt minden, ahogy mondjuk, való igaz minden szó, amit tőlünk hallott. Látom, magát tényleg érdekli a mi világunk, arról bizony rengeteget lehetne beszélni. A cukrászdáról, ahová a kedves papával minden vasárnap délután bementünk, és ahol olyan cukrászkölteményeket szolgáltak fel, hogy én olyakat azóta sem láttam. A cukrászda felett, emlékszem, hatalmas cégér lebegett, fekete színű, óriási cégér, mögötte pedig galambfészkek, rengeteg galamb fészkelt ott. Frederikemmel nem is neveztük másként, csak galambcukrászdának. Az én drága Frederikemmel, úgy bizony... A kedves papa a kávéházban ismerkedett meg az én Frederikemmel, politizálás és kártyázás közben, amit minden vasárnap délelőtt műveltek volt. Hogy, hogy nem, a kedves papa egyszer pénzzavarba került, nem tudott fizetni, és a partnere ekkor kóklernek nevezte őt, mármint a kedves papát. Ekkor a szomszéd asztaltól felállt Frederik, akit akkor még csak úgy ismertünk, mint ide kihelyezett központi biztost, és azt mondta: Uram — mármint a sértőnek —, ez az úr a védelmem alatt áll. Amennyiben óhajtja a kardját összemérni az enyémmel, állok rendelkezésére. Figyelmeztetem azonban, hogy a vívás többszörös bajnoka, és mint ön is bizonyára tudja, a helybéli vívószakosztály tiszteletbeli elnöke vagyok. Amennyiben tehát szeretné elkerülni a kardomat, tanácsolom, vonja vissza azt az aljas rágalmat, amellyel az imént ezt a tiszteletreméltó urat illetni merészelte.

— Az ismeretlen persze azonnal visszavont mindent, a kedves papa pedig meghívta az én Frederikemet hozzánk ebédre, aki akkor tulajdonképpen még nem is volt az én Frederikem, csak két hét múlva lett azzá... Aznap délután elvitt engem Frederik sétálni, természetesen a papa és a mama engedélyével. Ahogy kivonultunk a kapun, többször visszanéztem, ott álltak egymás mellett az erkélyen és büszke tekintettel kísértek, amíg el nem tűntünk a sarok mögött. Büszkén lépkedtem Frederik oldalán, élveztem, ahogy a lányok az utcán irigy pillantásokat vetnek ránk. Kimentünk egészen a város szélére, a főút mellé, ahol a kutyapecérek bódéja állt, és leültünk egy padra. Frederik ott sok szépet mondott nekem, elmesélte az életét is, és én nagyon boldog voltam és hálás a papának, hogy összehozott engem Frederikkel, aki iránt egyre nagyobb vonzalmat éreztem. Hazafelé ismét a főutcán mentünk, és még Barthus vaskereskedő is — akivel pedig családostul kölcsönösen utáltuk egymást —, még ő is messziről kalapot emelt és hangos szóval köszöntött bennünket.

— Bizony, kedveském, az én drága Lajosom — folytathatná az első —, nem akárki volt az én Lajosom, nagy emberek álltak szóba vele. Harmincnégyben is, az Arany Bika nagytermében, az én drága Lajosom a főszolgabíróval kártyázott együtt, úgy bizony, kedveském, és édes bátyámnak, édes öcsémnek szólították egymást, bárkitől megérdeklődheti. Háromszáz liter bor fogyott el akkor éjjel, kedveském, kerek háromszáz liter. Éjfél után pedig felállt a főispán úr és azt mondta: „Édes uraim, rágalmazó nyelvek azt mondják a mi szeretett vármegyénkről, hogy mi itt tespedtség- ben élünk, nálunk soha nem történik semmi érdemleges. Ezennel felkérlek