Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben (tanulmány)
Stíluskereszteződés a barokk költészetben A művészi érték kérdésének az értelmezésben fel kell merülnie, de a megközelítést fordított irányból, a költemény „belső” formája felől eszközöljük, s eközben általánosságban utalunk majd a versforma értékére is. Az eddigi vizsgálódás alapján tényszerűen állapíthatjuk meg, hogy a szövegen belüli szubjektum kettős alakban tűnik elénk: lírai és vallásos alanyként, mégpedig a kettő sohasem jelenik meg együttesen, hanem egymást kizáróan. S ugyanúgy kell szemlélnünk a költemény kifejezésszerkezetének és műfajiságának a mivoltát is. A költemény szövegexpresszivitását és műfajúságát a szinkretizmus jellemzi, s e mögött a funkciók szinkretizmusát kell látnunk. A poémában kereszteződő két stílussík azonban nem egyenértékű, egyfajta funkciós megosztást, s eszerint együttélést fedezhetünk fel. A kifejezés és a műhely megalapozottsága lírai, a líra a költeményben ugyanis nem csupán kiegészítő tényező vagy eszköz. A lírai én a szövegben kivehetően és a vallásos éntől függetlenül konstituálódik. A vallásos stílus a lírában sajátos kifejezéskészlettel lép fel, s eközben meghaladhatja a líra határait, s átléphet saját, puszta vallástartományába. De a vallásosság egyúttal a költemény tematikus tartalmának és értelmezésének forrását képezi, s mivel ezek alapján bontakozik ki az esztétikai kontraszt és a belső művészi forma, végeredményben az esztétikai célzat mégiscsak fölénybe kerül, s az esztétikai jelleg nem tagadható. A barokk költeményt így két forrás táplálja, s két kifejező és funkciós pólusa van. A kényszerű operatív vallásosság feltétlenül tagadja az irodalom művészi indokoltságát/8^ De az értékelés és értelmezés mindenkor történeti jellegű. A konvenciók nem csupán üres sémák, hanem a megfelelő korszak társadalmának aktívan ható egyetemes szellemi és pragmatikus áramlatainak elvont formái. Eszerint másnemű kérdés, hogyan fogadta a lírával együtt élő operatív vallásosságot a barokk olvasó, s más, hogyan értelmezzük ma/9/ A barokk irodalom bonyolult expresszív jellegének a megértéséről van szó, s a problémát nem oldhatjuk meg úgy, hogy a sokféleséget és bonyolultságot pozitivista módon mint sokféleséget és összetettséget regisztráljuk, olyan indokolással, miszerint ez esetben nehezen képzelhetünk el bármit is, ami egységesítően hatna, s hogy a barokk valamiféle eszmei fölépítményének a konstruálása erőszakosnak tűnik. Akárhogy is igyekeznénk azonban a haladás jegyében kiiktatni a vallásosságot a kérdés tárgyalásából, az kivédhetetlenül jelenik meg újból és újból mint alkotó tényező, amelynek a hiányában a barokk irodalom és stílus egyaránt merőben különnemű tényezők konfigurációjának tűnik csupán. A barokk stílus némely összetevőinek frappáns különneműsége ellenére is a barokknak olyan funkcionálisan indokolt belső egységét kell elfogadnunk^ amely a korszak emberének alapvető törekvéseivel összhangba hozható. S a folytatásban épp ezzel kívánunk foglalkozni. A barokkot úgy szoktuk értelmezni mint a megelőző reneszánsz eszmei és művészi ellenhatásának korszakát. Jellemzője tehát a vallás felújuló
