Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben (tanulmány)
FRANTIŠEK MIKO vallásos közlekedésben pedig közvedenül nem is az operativitással, mint inkább szubjektív velejárójával, a kommunikációs kapcsolat élményével kell számolnunk. Mivelhogy a lényegiről van szó, az érzelemkifejezés rendszerint pátosszal telített. S a kiegyenlítő mozzanatokban (megbékélés, megbánás, megbocsátás, szeretet) kell látnunk az esztétikai élmény forrását, amely az esztétikai arányban, esztétikai formában — bár ugyan érdeme szerint csak másodlagosan, nem közvetlen célzattal — keresi elemi megnyilatkozását. A harmadik sajátosság az, hogy istent mint fizikailag megragadhatatlant képzeljük el, de jelenvalóságának kifejeződését is elvárjuk. A kommunikatív helyzetben ez a közlő énnek egyoldalú, monologikus tevékenységében tükröződik, annak szubjektív erőfeszítése ugyanis a valós kapcsolat érzetének megteremtésére irányul, miközben egyúttal védekeznie kell az ellen, hogy ne győzedelmeskedjen fölötte a látszatkapcsolat érzete, amely állandóan veszélyezteti. Mivel a közléshelyzet és tartalma egyaránt változatlan marad, a vallásos szövegek — mégpedig kétféle vonatkozásban — formalizálódnak. Egyrészt állandósul a formájuk, másrészt a mechanikus, egyhangú ismétlés révén háttérbe szorul a sajátos tartalom; a hívő számára így elégségessé válik a kapcsolatteremtés általános tudata. Legfőképpen ez utóbbi körülmény hatására váltak a vallásos szövegek éneklő-recitatív jellegűvé. A vallásos stílus (és központi műfajai) — közlő erejének idézett háttérbe szorulása, valamint az alaki szempontok érvényesülésének fokozottsága ellenére, amely a szöveget az ikonikus tartomány művészi képteremtésének körzetébe utalja — lényegében operatív. Jellemző rá a szubjektív elem, s kényszerű alaki tényezők felfokozottsága. Ez utóbbi pedig szemben áll a belső operatív vezérlés (jelentés, értékelés, felhívás) vonalával. A vallásos ének mint lírai műfaj maradéktalanul a fenti modellt képviseli. A vallásos stílus homiletikus válfajaiban a szónoklat, igehirdetés műfajában pedig a stílust meghatározó tényezőknek az eltérésével kell számolnunk az alapmodelltől. A pap tudniillik a hívő—isten viszonyban kettős feladatot tölt be: az isten (és az egyház) akaratának is tolmácsolója, s ezt a szerepkört leginkább épp a szónoklatban szorgalmazza. A vallásos kommunikáció e módjában változik a szereposztás: a közlő maga az isten szolgája, illetve őáltala szól a legmagasságosabb Isten, s a hívő a címzett. Kifejtettük, hogy a hitbeli kapcsolatra az abszolút függőség a jellemző, s ez a fordított irányúban is fenntartás nélkül érvényes. A hívő teljes mértékben egyoldalú, azt mondhatjuk, heterenóm helyzetben van. Teljességében énjének kívülről származó determináltságát, istennek való oddaadá- sát fogadja el, a Mindenható által uralt, benne oldódik fel. A viszony alakulását érdemi módon egészíti ki a hívőnek saját függőségével szemben tanúsított magatartása. E viszony formálódása a kényszernek és az önkéntességnek a vallásosság korszakhoz és területhez kötött változatait sajátosan jellemző oppozíciójától függ.
