Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - DUBA GYULA: Halál hajnalban (regényrészlet)
Halál hajnalban Egyszerre indultak a gyár felé és anélkül, hogy összebeszéltek volna, néhány lépés után futni kezdtek. Téliesen, melegen öltözve esetlenül és nevetségesen, erősen zihálva futottak. Néhány tucat méter után azonban ismét meg kellett állniuk. Két egymásra borult emberi test állította meg őket, kibicsaklott és egymásba gabalyodott végtagokkal, sötét vértócsában feküdtek az árok szélén. Láttukra Gálnak az a képtelen gondolatata támadt, hogy az emberi szem milyen remek műszer. Hozzászokik a sötéthez és a láthatóság határán túl is megbízhatóan közvetíti, vagy csak sugallja?, a valóságot! Hiszen mindketten biztosak benne, hogy a szürke fejeket vértócsában heverve látják, bár a terjengős folt nem piros színű, hanem sötét. A két test mellett azonban éppen csak megálltak, már le sem hajoltak hozzájuk, nem érintették őket. Szinte azonnal továbbfutottak —, és a következő test mellett már meg sem álltak. Ennek a halottnak a torkából folyt ki a vére, mert valósággal le volt fejezve. Gál éppen csak rápillantott, és mintha Csettintő Lojzira ismert volna benne, talán ezért is nem állt meg mellette, mert egyre biztosabb volt, hogy ő az, a csettintő Lojzi, akinek minden sikerül, mert meg tudja nyerni az emberek szívét és rokonszenvét; Gál nem akarta így látni őt! Ekkor már a ködös hajnali világ nyújtotta képek messze eltávolodtak a valóságtól, valahol a rémálmok s az iszonyattól elszabadult képzelet látomásos tájain rohantak velük. A futástól kimerültek és nagy fáradságot éreztek, lihetve lélegeztek, de sem pihenni nem állhattak meg, sem tájékozódni a helyzetükről és átgondolni a történteket. A nyugtalan ködökben egyre újabb és újabb összeroncsolt testek úsztak elébük. Már úgy tűnt fel, halottak tucatjai borítják az út mentét. Számuk már száz felett is lehet! Talán még több, egyre csak jönnek, feltűnnek, mint büntető expedíciók nyomán a lemészároltak! Teljesen kikeltek magukból, valóságérzékelésük összezavarodott. A látvány okozta rémületük nem volt valóságos, de képzeletbeli sem, mindketten érezték, hogy ilyen eseményeket nem lehet elképzelni, de valahogy igazak sem lehetnek. Ezért valóságfelettiek! Mindezt látomásnak hitték, hagymázos álomra emlékeztető víziónak. Azonban ez a hiedelmük sem adott felmentő megpihenést. A következő pillanatban valóságos és érzékelhető dolog történt! Olyan, ami megfogható és természetes. A gyár irányában, valahol előttük iszonyú ordítás hallatszott, nem láthatták, ki üvölt ilyen állati hangon, de a rémült bőgés egyre közeledett. A gomolygó, puha szürkeségből valósággal kirobbant egy rendkívül alacsony férfi, szinte törpe, vaskos mongoloid típus, de nem vette észre őket, fejvesztetten elrohant mellettük és a munkásszállás felé futva, szaggatottan üvöltözött néhány összefüggéstelen félmondatot. — Gyilkolják a munkásokat — végre megértették a kistermetű ámokfutó ordítását —, ölik a munkásosztályt! Teherautón jöttek a gyilkosok! vér... minden csupa vér... és halottak... csupa halott..!
