Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - RÁKOS PÉTER: Bemutatjuk Vladimír Kovács-Farskýt (tanulmány)
RÁKOS PÉTER érettségizett Budapesten, ezután beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karára magyar és művészettörténet szakra, közben (s ezt, amíg többet nem tudunk, egyelőre a legkézenfekvőbben a származásából és helyzetéből levezethető motivációval magyarázhatjuk) a polgári liberális, demokratikus és ellenzéki Esti Kurír munkatársa volt, majd Magyarország náci megszállása után illegalitásba szorult. 1946-ban visszatér ("repatriál") Csehszlovákiába, de a szövevényes és feltehetően gyanakvó közéleti viszonyok között nem egykönnyen találja helyét, hivatalnokoskodik, újságírással próbálkozik Prágában, Ostravában, 1948-1952 között Pozsonyban dolgozik, többek között a hazatelepülök szövetségében. Pozsonyban veszi kezdetét életre szóló kálváriája: egy provokáció következtében letartóztatják azzal a váddal, hogy tiltott határátlépésre készül Nyugat felé, másfél évig végez kényszermunkát Haván, 1952-ben pedig a hírhedt 231. te. alapján „jogerősen” is elítélik, fegyencként a jáchymovi (joachimstali) uránércbányába kerül. Miután letöltötte büntetését, megmaradt továbbra is bányászmunkásnak, előbb — több, mint kilenc évig — Jáchymovban, azután még egy további negyedszázadon át más munkahelyeken. Mint mondotta, nem is tehetett volna egyebet ezzel a „priusszal”, s jóllehet bizonyára őszintén gondolta azt is, hogy voltaképpen már bányásznak érzi magát, természetesen nem volt az: irodalmár és entellektüel gondolkodása és szemlélete megszakítás nélkül élt benne kora ifjúságától kora haláláig. A cseh Farský Vladimír fiatal korában magyarul írt, a jelek szerint sokáig biztonságosabban mozgott a magyar nyelvi közegben; amikor az ötvenes évek második felében megismertem, magyar nyelven írt regénye kéziratát tette le elém az asztalra, a „Svábok” című „budakörnyéki krónikát” a magyarországi németek egykori betelepüléséről, főként azonban történetük eleddig utolsó fejezetéről, a kitelepítésről — a „jönnek a szekerekétől a „mennek a szekerekéig. Magyar nyelvű és orientációjú irodalmi, fordítói és szervező tevékenységét azonban Farský később sem, sohasem szakította meg, ellenkezőleg: éppen a hatvanas években művelte a legbuzgóbban, ekkor tartotta a legelevenebb kapcsolatot magyar irodalmi körökkel. Ebben kétségkívül szerepet játszott az a viszonylag türelmesebb, „liberálisabb” légkör, amely akkoriban kezdett kialakulni. Fennmaradt levelezésének az a töredéke is, amely özvegye jóvoltából birtokunkban van (s amelynek feltehetően sokszorosával számolhatna egy reménybeli kutató), magánjellegű s természetesen csak módjával használható. Farský a már kiállt üldöztetés és még fennálló megkülönböztetettség éveiben kísérletet tett régebbi kapcsolatai újraszövésére, felvette egykori kapcsolatát az idős Lovászy Mártonnal, tudakozódott korábbi ismert és ismeretlen nevű barátai és kollégái felől, kiknek az előző két évtizedben nyoma veszett vagy nyomát vesztette. Újabb kapcsolatai a magyar irodalmi élettel: a magyar írók szövetségében, a központi és vidéki folyóiratokban, kiadói szerkesztőségekben szerepjátszó emberekkel, hivatalos kiküldetésekben vagy magán- személyekként Prágába látogató magyarokkal, cseh fordítójukat kereső
