Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
Százhuszonhat Sztálint rajzoltam megvakarni, könnyen elháríthatja. A sezlonra már nem is mertem gondolni, ahogy imbolygott. „Mikor megy haza?” — kérdeztem. „Vettünk ám egy madarat, Gergely!” — mondta anyám. Hangja, akár egy könnyű selyem takaró lebegett alá és burkolt körül szorongatott helyzetemben, bár ezt inkább csak szerettem volna. Rá kellett jönnöm, hogy épp fordítva, Ördög-Gergő tahó butaságát próbálja előlem elfedni azzal az éber igyekezettel, mellyel az imént a vázát is arrább tolta, a legnagyobb rémületemre éppen a kalitkámra terelve figyelmét, melyben a kanári, nyakát mélyen tollai közé húzva, már nem is kanári volt; egy tenyérnyi riadt csönd közepén egy tépés aranyszín vattacsomó. „No, akkor mikor? ...” — kérdeztem újra ördög-Gergőt, aki, mintha nem is hallotta volna, bár láttam, hogy hallotta, hajolt a kalitkához; „Mi a szösz! Hogy ficánkol!..." Rikkantása roppantul vicces próbált lenni, ám csupán amolyan dohánytól borostás kora hajnali hangzást sikerült belevinnie, ahogyan az ember, az ágyban felülve csipás-morcosan szidja az esőt; létemnek legmélyén visszahangot vert ez a hang, bár nem hiszem, hogy valaha is hallhattam volna, hiszen amióta az eszemet tudtam, az anyámmal egyedül (kettesben) ébredtünk és aludtunk el; az apámé — a fényképek, anyám titkolózása és más egyebek alapján hittem ezt — semmiképp nem lehetett, bár valahogy mégis összefüggött eltűnésével, azzal a borongós hajnali hangulattal, amely mindannyiszor rámtelepedett, amikor a túlbuzgó matektanár, keresztülnézve rajtam röntgenszemével, megfejtett (megoldott), akár egy számtani képletet: „Tudom én, mi a te bajod, te gyerek... De nekem te ezzel ne takarózz!...” Sem mentegetőzésként, sem más okból, ezzel kapcsolatban soha egyetlen szót sem szóltam, az okos Fafillér, aki nagyjából úgy élhette át a megfejtés örömét, mint más a baszást, apró, fürge szemét villogtatva mégis gyorsan és magától rájött mindenre; s talán akkor jöttem rá én is, bár csak sok évvel később futott át lassú fordulatszámra állított, melós'agyamon, a kérdés: Vajon az ilyen és ehhez hasonló (vagy bármilyen) megfejtés, amely az embert kifordítja, mint a kesztyűt, nem olyan-e, mint egy november végi vetkőztetés egy börtönudvaron, ahol levetik róla a kabátot, inget, s ahelyett, hogy jobbat adnának neki helyettük — amíg didereg, írnak róla egy könyvet... Hiszen az okos Fafillér a tisztánlátás ajtaján belépett ugyan, de a bölcsesség ajtaját már elfelejtette kinyitni, ezért aztán nem érzékelte, hogy talán mégsem kellett volna, úgy hetente egyszer, az egész osztály előtt elélveznie... Néha mérgemben arra gondoltam, hogy a borotvaéles agyával, farok és here nélkül született... Nem hittem a fülemnek! „Tudod mit?... ” — mondta éppen harmadszor Ördög-Gergő abban a konyhát kitöltő borongós hajnali hangulatban, melyet éppen ő teremtett a csípős-morcos hangjával, s ha akartam volna, sem maradt volna már időm elmenekülni. De nem is volt erre szükség, mert ezúttal Ördög-Gergő, ámulatomra, nem felejtette el, mit akart mondani. És azon a délutánon először, ám — s ezt magam sem hittem volna! — nem utoljára, Ördög-Gergő a szívemből szólt, amitől, mintha egyszerre meg is szépült volna, azaz nem látszott már olyan fenyegetőnek és csúnyának:
