Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL Százhuszonhat Sztálint rajzoltam ... hallom... a klipp-klappolást..., ahogy az iskola kapuján vállunkon ásóval, kapával kifelé vonulunk. A járdakő, a házak falában szikrázó kaolin, a tiszta és felvillanyzott levegő, ahogy az egyik utcából a szekerével baktató ló patkójának klipp-klappolásával a záróvizsga előtt közeibe hozza az életbe való kilépés hangulatát, ahogy a csapat facsemetékért vonul a református temető felé. Mintha csókák és verebek ricsaját kiabálná túl Feri Malvin, vasalt férfiingében, lapos mellén repdeső bordó nyakkendőjével, hangjában — amely szintén rekedt és férfias — mintha a tankönyvek szelleme zörögne, ahogy egy Petőfi-sorral rendszabályoz: „Csendesebben vigadjatok”. Leghátul ballagok. Látom, hogy a keze — amely e pillanatban olyan, akár egy karvalyláb — lecsap egy kobakra, s ahogy visszarebben, nyomában fölmered a megcibált üstök. „Mit mondtam?” — kérdi. „Azt...” — csilingel fel az ártatlan bosszú, amely inkább csak sikert óhajt és arat: „... hogy csája, csája, lópi.J” Tintacsepp egy pohár tiszta vízben, kacagássá oldódva a csapat kedélyében, amely a városszéli melós házak udvarain és szobáiban vált olyanná, amilyen, nővér. Ahol a fogkefét csak rádióhírekből ismerték, s a malacólak körül felhőző légydöngés, ha május l.-je körül nem szögezték föl a szúnyoghálókat az ablakokra, nagyfejű szögekkel, bezúdult a konyhákba, be a fortyogó levesek félrehúzott fedői alá, úgyhogy előbb a fazékban, majd a merőkanalakban, majd végül már az ember tányérjában is ott úszkáltak a kövér, disznószaron hízott legyek. Ám ősszel, ha kitört a járvány, megjött a szüret!... Reggelenként gondos kezek töltögették a stam- perlikba a lavórpálinkát, de még pompásabb volt az ebből — némi aromával — készült császárkörte, mint a vörös arany tüzelt a pohárban, ahogy a szülői előrelátás biztos orvosságként odakészített préssajt, s a szalonnás tojás, meg az orosz tea mellé a paralízis, s a diftéria bacilusa ellen, íz iskolába induló kamaszoknak, akik épp ezáltal szerezték meg, nővér, ígfontosabb történelmi előjogaikat. Ahogy, lám, most is elsőbbségük jogán kaptak lehetőséget arra, hogy facsemetékkel ültethessék be a lebombázott katonakórház, s a lovarda helyét; az Új Élet parkjának letéteményesei, mivel az osztályzónapló szerint, úgy nagyjából abszolúte mindegy, hogy a záróvizsga előtti hetekben a padokban ülnek-e vagy vidáman vonulnak a temető felé. „Csitt!” — mondja Feri Malvin, mintha a kavicsként pergő vezényszavainak sorában a következő kavicsszemet lökné ki a száján, keményen, bár némiképp megkésve és feleslegesen, ahogy vállunkon a kévékbe kötött csemetefákkal már kifelé vonulunk a temető kapuján, s a koporsó látványa, ahogy a négy gyászhuszár vállán épp lefelé imbolygott a
