Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - KULCSÁR FERENC: Imádságok X. (esszé)
Imádságok X. Hallgattál, mint a fényben élő remekművek, akiket elhagytak s elhagynak egyre a hűtlenek. Szólítsál szótlanul újra, hívjál hívatlanul. Novella. Hajolj közelebb: megírhatatlan életed lángokban áll, hallgat és ragyog. Misié Selotno. Te, aki számba adod a leheletet és szívemből kiragyogsz és vagy az Élő, amit képekben ki is ábrázolsz nekem: Te vedd el bűneimet. Add, hogy a mosolyom igaz legyen, valóságos, mint a tiéd. Gazdagságod, melyből napvilágra pörgünk, mint gyerekek és bogarak, minden pillanatban áldott legyen. Olyan áldott, mint e Téged kereső írás. Azt írom, azt írom-e, amit tollba mondsz nekem? Azt mondom, azt mondom-e, amit a számba adsz? Gyűlölőim vannak. Azért-e, mert beszédeidre törekszem? Szóra nyílok benned, mert világ vagy és világosság — és üldözőim vannak. Mikor a liliom szirmot bont, miről beszél? Mit gondol a kehely alkotója, mikor azt megszüli? Mikor ellik az őz, mit mond az ő méhe? Mélyen-mélyen a mélyembe kell néznem, mert a föld mindörökké megmarad, hiszen a Te beszédeid ő. Te pedig azt mondod, szentek legyetek, mert én szent vagyok, és nincsen földöntúli titok, hanem világ világossága van. Ezért áldalak, és áldjál meg engem. Novella. Ha lágyan viselted magadat a nyomorúságnak idején: szűk a te erőd.
