Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - KULCSÁR FERENC: Imádságok X. (esszé)
Imádságok X. egy pillanat expresszivitása alatt ömlött szavakba, anélkül öltött testet, hogy az ember aranya, a türelem és a hosszútűrés megérlelte volna azokat, mi több, anélkül, hogy ismernéd hódításaim és szelíd megrendüléseim esszenciáját: írásaimat, vagyis a lelkemet; mert a beszéd, az írás (is) a lélek tükre. S eme szemlélődések egyik része ez: az emberi fenségek sokasága a népfenség, vagyis a demokrácia. De mi is ez? Azt gondolom, a szabad emberek szabad önmegvalósítása addig a határig, amíg a másik szabad ember szabad önmegvalósítását nem sértem, tehát semmiképpen sem végtelen szabadság, mert ez fából vaskarika; amit nem zár le semmi, tehát mint gazdátlan gazdaságot, hogy gyomosodjon és enyésszen csak el; hulljon csak porrá a világegyetem. De hát eszébe sincs! Tehát én szabadságon, az én szabadságom megvalósításán azt értem, hogy a világlélek szabadon lélegző része vagyok; lélek, aki részesül a világiélek lélegzésében: abban a szépségben, ami kiteljesíti és gazdaggá és szabaddá teszi az Énemet — az én szerelmetes, így másokat is szerető, de mindvégig állhatatos öntudatomat. Méghozzá úgy, hogy miközben mindezen hitemen szelíd és boldogságos és fájdalmas megrendüléssel szemlélődöm, egyben hiszem is annak Igaz voltát mindaddig, amíg megtart, amíg jó, amíg szeretett: amíg vallásos kedélyem, érzelmeim finoman átszőtt vallásossága esztetizálni képes ezt a mély és törékeny valóságot. Amíg mindez értékteremtő (is), értkhordozó (is), derű (is). Amíg mindez senki ember fenségét nem sérti. És sérteni csak akkor sértené, ha tűz és vas gyalázata tapadna hozzá. Ám tűz és vas gyalázata valami egészen másféle létezőkhöz tapad. S az, hogy szelíd megrendüléssel, de egyben derűs jóérzéssel is hajlok rá, hogy ezt a világlelket Istennek nevezzem, s így azt mondom, hogy általa lélegzem, s hogy ő a genezis aranya az antigenezis sarával szemben, s így ő a végtelen végtelenítője, azaz gondozó és megtartó Gazdája is, ezáltal pedig az én minőségi, toleráns szabadságom, szóval mindezt éreznem és hinnem: ez az én szabad akaratomon múlik. S ez az én demokráciám. Türelmetlenségünk, hosszútűrésünk hiánya pedig nem egyéb, mint mindezeknek a nem-tudása, szívünkből-kivetése; az, hogy irtózunk élni, és még jobban irtózunk meghalni. Valamilyen módon a taszítás vonzásában vagyunk: mintegy szétszakít bennünket szétszakíthatatlanságunk. Ezért történhet meg, hogy türelmetlenségünk, hosszútűrésünk hiánya miatt szétszakíttatunk szétszakíthatatlanságunkban, s belezuhanunk a szépségen, az etikán, az EMBER-ségen: a Valóságon túli szégyenbe — botrányba és bukásba. Igen, kedves Faustom, én hiszem fenségeink végső Fenségét, amely mindig Egy, és kimeríthetetlenül gazdag. S ilyen értelemben semmi különbséget nem látok a te szellemi ősöd, Odüsszeusz elvágyódásainak
