Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)
Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről szerepel a naplómban —, „nem létezik, hogy ennyire megfeleljen a hatalomnak, aki semmilyen formában nem adta el magát neki”. Hiszen tudjuk (s már „akkoriban” is sokan tudtuk), hogy bár a hatalom elég sokszor büntetett — megfélemlítésből — ok nélkül, jutalmazni sohasem jutalmazott alaptalanul, minden hátsó szándék nélkül. De erről is elég lesz most ennyi. Fökorifeusokról egyet s mást A drámapályázat zsűrije kapcsán van Rácznak egy mondata, amit nem tudok értelmezni. Idézem: „Azt azonban nem értem, milyen utólagos aggodalmai vannak Tóth Lászlónak, hogy amennyiben az írószövetség delegált volna tagokat a zsűribe — idézet: -Csakhogy az utóbbinak is azok a főkorifeusai (Petrik, Rácz), mint a Csemadoknak-.” Ezt viszont én nem értem. Hol maradt innen a mondat másik fele? De nem ez a lényeg. Inkább az, hogy a naplómban néven nevezett személy — meglehetősen középszerű drámaíróként is követett el néhány merényletet a (csehszlovákiai magyar) színpad ellen, s „akkoriban”, ha jól emlékszem, a Csemadok KB titkára volt — egyértelműen irodalmon és színpadon kívüli szempontok miatt fejezte ki elégedetlenségét az inkriminált pályázat zsűrijével szemben. Éppen emiatt állítottam naplómban, hogy a jövőbeni drámapályázatoknak a mi kis (csehszlovákiai magyar) stabilizációnk kulisszák mögötti érdekösszefonódásaitól való mentesítését a magam részéről egyedül csak a szlovák és a cseh szakma fokozott és következetes bevonásával tudom elképzelni. Azt pedig, hogy Rácz Olivér mikor milyen hivatalt viselt, ő maga nyilván jobban tudja, mint én. De azt is ő tudja jobban, hol és kinek teljesített szolgálatot ("szolgálatot") esetleges munkaviszonyain és egyéb (társadalmi) megbízatásain kívül. (Félreértés ne essék, ezzel sem azt állítom — mert bizonyítékom nincs rá —, hogy valóban teljesített. Hiszen azt is ő tudja jobban, ha tényleg nem teljesített.) Naplómnak a drámapályázatról szóló passzusában egyébként sem állítottam, hogy a szóban forgó időben Rácz Olivér a Csemadok alkalmazottja volt; én a főkorifeus szót használtam, s nem hinném, hogy iskolázottságára, stílusára, nyelvérzékére oly kényes íróként ne ismerné annak igyák, gúny — 1. Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest 1972) jelentését, s ne tudná, hogy ebben az értelmezésben valaminek a főkorifeusa nemcsak főállásban lehet az ember. Lényegében ugyanez vonatkozik válaszának a műfordítói szemináriummal kapcsolatos részére is. Naplóíró énem szempontjából teljesen lényegtelen volt ugyanis — s most is az —, hogy Rácz Olivér az adott időben miniszterhelyettes volt-e vagy sem. A lényeg, hogy „akkoriban” hogyan intéződtek a dolgok. De erről írtam már: esszémben is, naplómban is, s mostani reflexióimban is.
