Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)
TÓTH LÁSZLÓ kisebb személyiségek foglalkoztak a művel — mind Magyarországon, mind a szlovák sajtóban, mind pedig másutt is egyöntetű elismeréssel írt, addig ő a magyar tagozat vezetőségi ülésén maró gúnnyal majdhogynem; egyértelműen plágiumnak bélyegezve, Vonnegut halvány utánzataként beszélt róla. De hogy ezúttal sem az én emlékezetem fest torzképet Rácz Olivérről, azt bárki ellenőrizheti a fentebb említett összefoglalóban (95.1). Ebben ezúttal is mintegy ismereteit fitogtatva sorakoztatja egymás mellé a nagy neveket (mondhatni Dos Passosszal, Roald Dahllal, Heinrich Böllel, s természetesen Vonneguttal tüzel a második könyves Grendelre) — sőt még Cseres Tibort és Balázs Attilát is közéjük keveri —, hogy kikhez képest véli másodlagosnak a csehszlovákiai magyar irodalom e valóban úttörő próbálkozását, melyről csupán annyi bölcsességre futja erejéből, hogy az akkor még „fiatalnak” számító író „kísérlete egyelőre csupán — kísérlet maradt”. Lelke rajta. Még szerencse, hogy már akkor sem kizárólag Rácz Olivéren múlott, hogy egy-egy (csehszlovákiai magyar) irodalmi mű, írói teljesítmény elismerte tik-e vagy se (legalábbis nem feltétlenül Szlovákiában,, illetve nem a csehszlovákiai magyar irodalom „akkori”, vezető helyzetben levő korifeusai szerint), s ki tud-e törni abból az elszigeteltségből, amelyben ez a nemzeti kisebbségi irodalom „akkoriban” — nem egészen önszántából vagy önhibájából — leiedzett. Mondom, szerencse, hogy ez már akkor sem kizárólag Rácz Olivéren, illetve a ráczolivéreken múlott. Viszont ez az eset is elmond ezt-azt a csehszlovákiai magyar irodalmi diplomáciáról, ha ugyan lehetett egyáltalán ilyesmiről a szó érŕé&képviseletet jelentő értelmébe : beszélni, s mindaz, ami annak volt csúfolható, nem önképviselét, önérdek képviselet volt-e csupán? (De erre is lesz még utalás alább. Egy vers és vidéke Ezek után, gondolom, nei csodálható, ha hidegen hagy, hogy miként vélekedik, miként vélekedett Rácz ama bizonyos „harmincezer koronás” versem esztétikai értékeiről. Az is az ő ügye, hogy elutasítva Duba Gyula felkérését — akit csak Rácz Olivér szerint ninősíteirem „aljasnak”, mert a naplómban mindössze ennyi szerepel: „Nem tudom, Öwba ennyire naiv, vagy ennyire aljas?”, amit így, a mäga szövegkörnyezetében, egy töprengő kérdőmondat formájában csak rosszindulattal, szándékos félremagyarázásból lehet állításként értelmezni — nem vállalta, hogy a verš mellett letegye a voksát. Igaz, ezt nem is Rácztól vártam. S tudtommal a Verš Védelmét rajta kívül nem utasította vissza más. Legalábbis a nála számomra sokkal fontosabb — mert erkölcsileg is hitelesebb és esztétikailag is mérvadóbb — személyiiség)ek közül. Koncsol Lászlóra, Tőzsér Árpádra, Grendel Lajosra, Karol Wlachovskýra, Vojtech Kondrótra, Ľubomír Feldekre gondolok itt elsősorban. Az ő leveleik, elemzéseik, melyeket versem ügyében a ’’főembereknek" írtak, szóbeli kiállásaik, illetve később megjelent írásaik,
