Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)

Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről

összefüggésrendszer részeként — annak feltárásával is, ki hogyan élte meg ezeket az eseményeket. Van tehát egy belső történelem is, aminek ugyan a politikusok és a történészek — mindkét fél más-más okok miatt — általában nem (szívesen) tulajdonítanak jelentőséget, ám ami ettől még ugyanolyan fontos és igaz, mint amit ők fontosnak és igaznak, mi több — vagy talán éppen ezért? — objektívnek vélnek. Mert objektív történelem (objektív történelemírás) nincs: megélt történelem és értelmezett/magyarázott (azt is mondhatnám: megideologizált) történelem — ilyen-olyan-amo- lyan szempontú történelemmagyarázat — van. S a kettő — tehát megélt/megszenvedett és értelmezett/magyarázott történelem csak együtt, egymással kiegészülve adhat képet valamelyest arról, mi is történ(hetet)t ekkor, akkor meg/vagy amakkor. S minden történelemkönyv, történelemmagyarázat, történeti feldolgozás annál hitelesebb(nek tűnik), minél kisebb az eltérés a valóság, illetve történelem megélése és értelmezése/magyarázata között.

Nagyjából ilyen és ehhez hasonló meggondolások (okoskodások?) vittek rá arra, hogy a nyolcvanas évek elejéről megmaradt szerényke töredék-naplómat közzétegyem. S valószínűleg ugyanilyen megfontolás késztette az Irodalmi Szemle szerkesztőit is arra, hogy írásomat másodközlésben átvegyék. Anélkül ugyanis, hogy a magam szerepét, mely a nyolcvanas évekből — örömömre? bánatomra? — reám testálódott, akárcsak egy röpke gondolat erejéig is felnagyítani szándékoztam volna, úgy gondoltam, talán azzal is hozzájárulhatnék ennek-annak a tisztázásához, ha egy naplókorcs alulnézetéből (vagy talán méginkább: belüklézetéből) próbálnék meg fényt vetni rá. Vagyis Koncsol Lászlóhoz hasonlóan nekem is az volt a célom, hogy „a bukott rendszer portréjához magam is odavessem néhány ecsetvonásomat” (Koncsol László: Meseszörnyek csillagképe alatt. Vasárnap, 1991. március 8.).

A nagy társadalmi libikóka

Mindeközben persze a lehető legtermészetesebb volt számomra, hogy naplóm teljesen másképp fogja látni ugyanazt; mint esetleg mások.

Mások — azaz például Rácz Olivér, akiről naplóm tükre ráadásul nem is a legvonzóbb képet villantja föl. Hangsúlyozom azonban — már itt is —, hogy ezt a képet nem(csak) én rajzoltam róla önkényesen: szerepe van benne neki is, hiszen senki nem lehet teljesen független attól a képtől (senki nem lehet teljesen vétlen abban a képben), ami róla (másokban) kialakult. A naplóm egyébként is arról tanúskodik, hogy rajtam kívül még sokakban élt az enyémhez hasonló kép Rácz Olivérről. Tehát, ismétlem, mi sem természetesebb annál, hogy (most is) másként látjuk ugyanazt. Elvégre a társadalmi libikókának nem ugyanazon a végén foglaltunk helyet abban az időben. Ő fentről látta (s lényegében még most is onnan látja) a világot, az emlékei fentvöX valók; a naplóm lent íródott. Értelemszerűen másról kell