Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - DUBA GYULA: Halál hajnalban (regényrészlet)

Halál hajnalban

— A keserves édesanyádba... — morogja magában — vissza oda..!

A hegyek közt későn jön a tavasz. Atagyarmatán már fújnak a böjti szelek, a havat pedig elvitte a délnyugati szél. Az orgonabokrokon a verebek új hangon, hetykén és fontoskodva csiripelnek és a Patak partján a topolyafákon megduzzadnak, szinte hallhatóan pattognak a rügyek. A hegyek közt azonban még nem enged a tél.

Rudi, a Báró nem jelentkezik, nem keresi, elfelejtette Gált. Pedig ő gyakran gondol rá, könnyebb lenne a helyzete, ha találkoznának. A marós férfias magabiztossága könnyítene gondjain, melyeket a pénztelenség súlyosan elmélyít és az éhség felfokoz. A Báró azonban bonyolult nőügyei és egymást keresztező, alkalmi viszonyai szövevényébe bonyolódva nem talál rá időt, hogy felkeresse és — ígéretéhez híven — a segítségére legyen. Néha — reménykedő érzésekkel áttekintve a bömbölő csarnokot — nagyon várja, hogy a marógépek és idomvasak erdejében, a hegesztőfények villámai és csípős füstfelhői ködében feltűnik pompás hajzata, mely kétoldalt sima s a feje tetején férfias taréjba rendeződik; Rudihoz őszinte lenne, elmondaná neki nyomorát és a segítségét kérné. De a Báró nem mutatkozik, ismeretlen okokból távol marad, felszívódott a II. csarnok hétköznapjaiban.

A nyugtalanságtól és hiányos táplálkozástól erősen lefogyott. Tavaszi vágyai elcsüggesztik, kínozza a sikertelenség. Testi-lelki válságtól szenved digó Gál, legszívesebben egy nőnek panaszkodna, de nincs olyan nő, aki meghallgatná. Rudi Báró keresésére indul, benne reménykedik zaklatott Gál, de nem találja őt a gépe mellett, más dolgozik rajta és azt mondja mosolyogva, hogy a Báró éjszakai műszakra jár.

— Összeakadt Betkával, elfogy, mint a holdvilág — így a marós. Aztán Rudi ismét nappali műszakban jelent meg a gépe mellett és dolgozni kezdett, Gál pedig látta, hogy a marós nem túlzott. A Báró rossz bőrben van, sovány az arca és a bőre sápadt, majdnem fehér, fekete szakállgyökerei sűrűn pettyezik a bőrét. Mintha fehér vásznon mák ömlött volna szét. Sötét hajzata azonban gondozott, pompás sörényét semmilyen körülmények között nem hanyagolja el. Most azonban valahogy túlzottan dúsnak tűnik fel, méreten felül gazdag és tömött, ennyi haj alatt az arca fonnyadt és jelentéktelen. Csak merész, erős sasorra képviseli őt elfogadhatón, mint vaskos éles szablya válik ki elgyötört arcából, simára borotvált bőrének szakállhagyma-tengere, mint kiugró szirtet, sűrűn veszi körül. Csoszogva mozog a gépe mellett, fáradtan húzza a lábát. Nincs most benne semmi daliásság, semmi nőfaló rámenősség és ruganyosság, szomorúan lerí róla a reménytelenség. A keze reszket, szeme zavarosan könnyezik, erősen dögrováson van Rudi, a Báró.

— Rosszul nézel ki — mondta részvevőn Gál —, súlyos kór emészt?

— Amennyiben a kangörcs kór, akkor én nagy beteg vagyok — vallotta be —, fogytán az utolsó erőm, pajtás! Még néhány nap Betkával, és teljesen kinyiffanok!