Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Széky János: A járkáló (regényrészlet)

A járkáló

közé. A távolban szalagfűrész üvöltött gonoszul. Domby visszament a konyhába, egy ideig tempósan föl-alá járkált, előszegett állal, és várta, hogy eszébe jusson valami, vagy legalább szűnjék meg a komisz acsargás. Meg is szűnt. Eszébe azonban nem jutott semmi, annyira nem, mintha jártában aludt volna, nagyon mélyen, álomtalanul—

— Keresel valamit, he? — szólt be fél óra múlva a szomszéd.

— Ne izguljon — intett körbe a fejével Domby. — Nekem kulcsom van.

— Honnat? Ettől a/eny képész tői? Kurva egy haverjaid vannak.

— Nem tudja, mikor indul az utolsó busz.

— Az utolsó? A mai? Már elindult.

Dombyt fülön bokszolta a csend. A földön surranó szürkeség észlelte a veszélyt, hirtelen irányt változtatott, besiklott a szobaajtón.

— Mivel világítasz? — kérdezte a szomszéd.

— Szeretem a sötétet.

— Szeretni én is szeretem — mondta a szomszéd. — Azt én nagyon szeretem. Mikor kivel. Az egerekre azér’ vigyázz.

Elnyűtt Ladák verték föl a sárga port, egy tizennégy éves lány utoljára élte át azt, hogy valaki szerelmes belé (csúnya lett, a sértődöttség megfagyasztotta vonásait, konyhája falán barna vízfolt nőtt, kerekedett; a szag odvasodott), valahol nyítt egy kutya. Domby a kocsma felé haladt, pici és nyirkos celofánszárnyú rovarok felhőjében.

Városlakó lévén szentül hitte, hogy ha véletlenszerű időpontban bemegy valamely falu kocsmájába, lényegesen finomodhat az emberiségről alkotott képe. Megnézte az ivókat, megnézték az ivók.

— És most egy csábos dal következik arról az elpíről, ami ezerkilencszáznyolcvanötben jelent meg, és a címe: Forró, forró szenzáció.

Domby nekidőlt a falnak, kezében konyakjával, a diszkódal ütemére tornáztatta lábujjait, és megpróbálta követni a mondatjelentéseket a szimultán, füstös diskurzusokban; inkább szórakozásból, mint kényszerből. De többnyire csak neveket és igéket hallott: Robi. Megüdült. Visszatartották. Siku Timi. Etess. Ha meghalok. Kigurgattuk. Rákapacitáltam. Németh Miklós. Nem megy. Zuhogsz. Bolondlaci. Mondom neki: kész röhej. Szájbatenni.

Akárhogy vigyázott, nehogy valakin egy-két másodpercnél tovább megállapodjék a tekintete, a három beszélgetés észlelhetően halkult. Amikor Domby újabb konyakért ment a vízkarikás bádogpulthoz, a kocsmáros amolyan csúsztatott pillantással nézett az arcába. Félig értetlenül, félig figyelmeztetően. Két ezüst felső szemfoga között csak egy keskenyedő csonk barnállott.

— Maga ugye a Sipos Józsi unokája? — kérdezte.

— Nem. Bokor Béla vagyok — mondta Domby.

— Akkor vízügyes?

— Filmes.

A pultra becsúszott egy csupasz alkar. Kívül szőrös, belül a felirat: ÉVA 1970. Vele egy felhőcske háromnapos hónaljszag. — Itt lesz mit filmeznie.

A hónalj mögül kihajolt egy sovány, rókaképű férfi.

— Möittó. Feö. Metta.

Körös-körül fáradtság; elfogyott az oxigén. Poszterlányok nyújtóztak napsugaras négyszögeikben.

— A Feri megitta — értelmezte a kocsmáros.

— Mit? — kérdezte Domby.