Irodalmi Szemle, 1992

1992/3 - FARNBAUER GÁBOF: Fantazmák 5. (gondolatregény)

Fantazmák 5.

ség. A „nagyon sok” vagy „elég sok” szemléletünkben (látszólagos) végtelennek tűnik, és látszólagos létezéseket kreál. Próbáljuk meg ezt elképzelni, próbáljuk meg átélni.

26.5 Tehát a létről való fogalomalkotás alapelve a „ sok

Borgesi rémálom volna, ha mindent látnánk. Borgesi rémálom volna az is, ha sokkal többet látnánk. Csak elhatározás kérdése volna, hogy elomoljunk a minden határon túl feltárulkozó részletek örvényében.

Nekünk pedig úgy adatott, hogy egyetlen létező teljes végtelenségét éljük és érzékeljük közvetlen közvetlenségében, és ez a saját lelkünk.

Különböztessünk meg „másodlagos létezéseket” és „elsődleges létezéseket”. A „másodlagos létek” szintjei gömbhéjszerűen ágyazódnak egymásba a látványszerű létezések feltételezhető magva felé haladva. És az „elsődleges létezés” fókuszából minden véges felszíni elhatárolás, véges ál-létezés formai burokká, szférák játékává, mélyebb és mélyebb részleteket összefogó, elnevező szemléleti csoporttá változik...

Ha molekulákat látnánk, akkor az almák „létkényszere” megszűnne. Bizonyos molekulacsoportokat továbbra is nevezhetnénk almáknak, de nyilvánvaló lehetne, hogy ezek csak formák. A világ ekkor számunkra molekulák dzsungelévé alakulna a téridő végtelenségében, és az erdőket alkotó fák maguk is „erdőségekké” válnának.

A molekulák szférájánál mélyebbre ereszkedve, a molekulák is az almák sorsára jutnának. De ezt már a szemléleti Tér sem úszná meg. A molekulákat alkotó elemek már tér-részecskék, terek, fizikai mezők, amelyek önnön kiterjedéseik bugyraiban pulzálnak. A molekulák, mint létezők, „megszűnnének”, puszta formákká válnának, de megvolna a kulcsunk ahhoz, miként hasadnak a fizikai mezők térré és anyaggá. (Ez a„léttelenítés”, vagyis formává degradálása annak, ami formává degradálható — egyfajta gyanúsan konkretizált husserli redukció.)

26.6 [Elmondom ennek sorát: Először almák lebegnek az űrben, és az almák kemények, és telve vannak, míg az űr üres és hiánytalan. Másodszor molekulák permete száll a kies newtoni térben, úgy, hogy az alma már nincs telve, mert molekulák hézagos találkája, valamint az űr sem üres, mert molekulák kóvályognak benne. Harmodszor és negyedszer, sűrű egymásutánban a molekulákból kibuggyan a környező tér, és rögvest nyúlni, deformálódni kezd, minden egymásba ér és egymásra rétegződik, de mindezt mintha még egy szoba sarkából nézhetnénk, ahol három fal találkozik egy pontban a nemtelen múlással, és a pillanatok vészharangként kondulnak a remegő energiák megmaradása fölött, majd hirtelen megsokszorozódik a kockaél, égtájakra szakadnak az égtájak, a pulzálást ütemező pillanatokat átfesti a pulzálás üteme, a mértéktelen színeváltozás önnön mértékeinek uroboroszi fűzérévé csupaszodik, amelyben szétválaszt és összemos a mindenünnen kibomló keletkezés és elmúlás... de mindez természetesen almának látszódik aki az üres űrben csüng, hogy onnan Newton kobakjára pottyanjon.]