Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - HIZSNYAI ZOLTÁN: A hallhatatlanság angyala (esszé)
H1ZSNYAI ZOLTÁN közösen létrehozott mű természetesen kollektív alkotásnak tekinthető — autonóm individuumok közös alkotásának. Ha az összesereglett alkotók nem lennének autonóm személyiségek, haszontalan dolog volna összesereg- leniük: bármelyikük képes lenne létrehozni ugyanazt. Ezeken a művészi szeánszokon legjobb esetben sem történik más, mint szubkulturális játékszabályok szerint irányított, közvetlen lelki-tudati hatásokat folyamatos rögtönzésekkel visszatükröztető, reflexiók láncolatába ágyazott művészi önkifejezés. Soha sem hallottam még, hogy egy inreproduktív színházi előadásban játszó színész saját alkotói egyéniségének autonómiáját tagadta volna. Dzsesszzenekarok tagjai sem állítottak soha hasonlót. Az alkotói szabadságot béklyózó ideológia nélkül valahogy nem észleltek ilyet. Könnyű hallgatva bölcsnek mutatkozni — bölcsen hallgatni már nehezebb. És viszonylag könnyű erről-arról bölcsen nyilatkozni, de az álbölcsesség diplomatizmusával nem kitérni a kérdések elől s bölcsen válaszolni — ez a legnehezebb. Válaszolni, vagy ha a kérdés nem helyénvaló — bizonyítva ezt —, elutasítani. És ami a legeslegnehezebb: erősnek lenni azt mondani: nem tudom. Hús-vér embernek mutatkozni, előítéleteivel viaskodó, gyarló hiúságok hurkában a bizonytalanság levegőjéért kapkodó, a hamis szereptudat által túldimenzált felelősségérzet béklyóját egy akármilyen bicebóca szárnyalás szabadságáért letépni kész, áldozni is tudó, de személyiségét semmilyen ájtatos üdvtanért el nem kótyavetyélő, kétségek közt vergődő, s ezt láttatni is bátor embernek. Nem írónak, nem bölcsnek, nem hittérítőnek, hanem író, bölcselő és hittel élő embernek. Mekkora különbség! És — látszólag! — milyen kevésnek az okán. Csakhogy az a kevés, az a kis differencia éppen az alapoknál mutatkozik: az indíttatásban. A lelki fundamentum szabja meg az életmű-építmény alaprajzát és vertikális kiterjedésének mértékét: a tartófalak helyét és magasságát. Ha a lakóépület szerény alapterületű s alacsony, a közfalak jó elhelyezésével, az ésszerű belső tagolással, a minden égtáj felé néző hatalmas ablakokkal, a tetőbeépítéssel, az égre nyíló manzárdablakokkal még mindig sokat lehet segíteni a kishitű és hevenyészett lelki alapozáson, de a mozgástér jottányival sem lesz nagyobb, legföljebb kihasználtabb, nézni valamit pedig sohasem ugyanaz, mint belakni azt. Ismerni vagy élni vele. Mekkora különbség! Miért van az, hogy újabban — értem ezt történelmi lépték szerint — ismerni, tudni róla, ablakot nyitni rá, szemlélni nagyobb kunszt, mint részesedni belőle, mint megélni, mint azonosulni vele?... Miért kunszt a távolságtartás, a hidegvérű szemlélődés? Miért kunszt a tartózkodás, a kívül maradás s az onnan kukkolás? Miért kunszt elhatárolódni, s a kukker objektívnek hitt objektívjén át vizsgálódni?
