Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - GYŐRY ATTILA: Táncház (novella)
Táncház izzadságcsepp haverjaikkal... Ki tudja, talán ők is bulizni akarnak a ruhánk alatt... Valami folkszakértő magyaráz mellettem egy ismeretlen figurának, hogy most mi van... Marha érdekes. „Nami van nami van?” kérdem a Palikától, ahogy lehuppan mellém izzadtan a hegedűjével. „Szünet” mondja, és leszívja az összes boromat. Nem számít, neki lehet. Valahogy komálom a pihent ürgéket... Vagy fél óra múlva az eperjesi Gyuszika behoz valami kisbőgőszerű valamit, amiről csak annyit tudok, hogy maga csinálta. Meg akarom dicsérni, hát alányalok neki. „Jajdejólmegcsinálta- daztabőgőtcsakkicsitkissebbarendesnél”. „Ezaütőgardontehülye" röhög az Ödi és csapkod a szőrös majomkezeivel. Kiveszi a kezemből az újabb üveget és ő is csak úgy, mellesleg, leszív. „Ezekapántlikásoktisztáradelíriumbalesznekavé- gén” bugyborékolok nekidőlve a Zuminak, aki nagy szeretettel a hegedűjét ölelgeti, és azzal van elfoglalva, hogy részeg. „Az...az...azatremenszes...” morogja az orra alatt, és eldől a széken. Elalszik... Megszólal a hegedű, a bőröm meg borsózni kezd. A gardonos is ütni kezdi, mély, tompa hangon, amitől először az ereimben, aztán az agyamban, később meg a velőmben kezdenek megmozdulni az enzimek, az amőbák, a sejtek, meg az efféle gyanús elemek... Valami totál tátyogi, méla, bluesos ritmus kapja el az agyunkat, lüktetni kezdünk, ez valami más... Valami izé... „Énámmagyarvagyoktudodteeztpinyó” kérdem tök hülyén, értelmetlenül. „Aha” bólint a fejével, én meg nem tudom, hogy az ütemre, erre a „pu-pun-ci, pu-pun-ci, pun-ci” ütemre bólogat-e, vagy hogy érti... Nézem, hát, csak érti... „Gyeretáncolnipinyó” mondom neki, mire csak feláll és jön. Rá se ránt arra a tényállásra, hogy még az életben nem csináltuk, de jön. Ez ilyen. Besorakozunk a bandába, elkapjuk a ritmust és vonaglani kezdünk mi is, mint a többiek... LEHETETLEN! Ordítások, furcsa torokhangok jönnek napvilágra, hördülések, sikító jajdulások, tomboló, elfojtott hangok, hogy alárendeljük magunkat a gardon parancsoló hangjának, a sámánnak, hogy fejet hajtsunk valaminek, amit még magunk sem hiszünk. Előttem egy itt lebzselő prágai kalimpál a lábaival, nagyokat ordít „Tivoletivole”. Egyet-ket- tőt-egyet-hopá... Hejj!... Toppantás... Több tucat bakancsos láb csapódik keményen a padlóhoz, vad, agresszív mozdulatai a mának, néma, vérben alvadt részecskéi a múltnak... „Hejj, hoppsza, hoppsza, hoppszasza” kurjant fel valaki a sorból a gardon ütem váltására, mire megmozdul a sor, vadabbul kezdenek hullámzani a testek, az energia rakásra nő, már-már elpattanunk — és hirtelen, agyat tépően megszólal a hegedű. Ősi zene száll a teremben, Torda, a vén táltos reszelős hangja szólongatja a tánccal neki adózókat, szól a ritmus, a gardon ...Hej regö rejtem... hej regö rejtem". A gardonos egyre jobban veri, m ozog az egész gyerek, látom hogy nemsokára le kell majd fogni, mert elindul... „Üt-üt-csíp, üt-üt-csíp, üt-csíp...” a bakancsok alatt nagyokat nyög a padló... és szól a ritmus, észtvesztően, eltűnik a terem, eltűnnek hirtelen a
