Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HIZSNYAN GÉZA: Komámasszony, hol a színház? (színikritika)
HIZSNYAN GÉZA elképzelt — eljátszott — figura. Fabó Tibortól már megszoktam, hogy valamit mindig megpróbál "kitalálni” szerepeiben, amivel egyszerre ábrázol és szórakoztat, hogy a kevésbé sikerült előadásokba is egyéni színt képes vinni. Ezúttal ennek nyomát sem találtam. Közhelyekből építkező, tanácstalan embert láttam a színpadon. Ha Dezsényi tavalyi munkáját többször említettem, feltétlenül föl kell idéznem belőle Bocsárszky Attila kiemelkedő Lennie alakítását (aki az egészen más eszközökkel, de ugyancsak kitűnőt nyújtó László Gézával felváltva játszotta a szerepet). Mostani teljesítménye a plébános szerepében ugyanis ezen — a színész különleges képességeit bizonyító — szerepmegformálás fényében különösen elkeserítő. A fentiek ellenére Bocsárszky talán mégis pontosan "ábrázolt”, "eljátszott” valamit: a rendezőtől magára hagyott színész tehetetlenségét, a rá leselkedő veszélyeket. Tőle szokatlan, deklamáló megnyilatkozásait figyelve szüntelenül a rendező felelőssége járt a fejemben: ha szegény színészeket sokszor hozzák ilyen lehetetlen helyzetbe, azok is "rászoknak” az üres, teátrális pózokra, akiknek ez "nem kenyerük”, akiket tehetségük többre predesztinál(na). Ezt az aggodalmat a szintén jobb sorsra érdemes Várady Béla (a csavargó) a Thália "hét szűk esztendejében” többször igazolta. Ezúttal a manírok hál’ istennek elmaradtak, de ettől a figura még nem telítődött tartalommal. Sárközy V. Zsuzsának örvendetes visszatéréséhez a világot jelentő deszkákra méltóbb körülményeket kívántam volna. A fentiekből talán kiderül, hogy a színészekről elmondottak nem elsősorban őket, inkább a rendező munkáját minősítik. (Mint pl. az az apróság is, hogy a felügyelő teljesen értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul franciául beszél a két rendőrrel, vagy Dudás színes fényekkel illusztrált, ’’takaróba burkolt” vergődése a darab végén.) Az egyetlen értékelhető alakításnak Gombos Ilona ápolónőjét tartom, aki a rendezői elképzelés hiánya, a figurák közötti kapcsolatok kidolgozatlansága ellenére hús-vér alakot, gyarló, esendő embert (gyarló, esendő alakot játszó embert) ábrázolt. Bár az előadás kontextusába — ilyen nem lévén — nem tudott beleilleszkedni, színészi teljesítményként, "műhelygyakorlatként" önmagában is élvezhető, üde színfoltot jelentett a hosszú és unalmas este sivárságában. Rosszul kezdődött a Thália tavalyi évada. Olyannyira rosszul, hogy a remélhetően elkövetkező jobb produkciók ellenére is a recenzens erkölcsi kötelességének érzi, ha nem is a vészharang messzehangzó kongatását, legalább egy apró ’’csilingelést”: sürgősen szigorítani kell a dramaturgiai munkát — a darabválasztástól a darabelemzésig és -értelmezésig — és a szakmai minimumot kompromisszumok nélkül megkövetelő rendezők után kell nézni, mert addig nem lehetséges az előrelépés. Ehhez elengedhetetlenül szükséges továbbá, hogy felhagyjanak a nem csupán a színpadismeret, de a jó ízlés hiányát is fel-felmutató díszlettervezők alkalmazásával. Ha a "befutott nagy nevek” anyagi vagy egyéb okokból nem elérhetőek, kísérletezzenek pályakezdő magyar, szlovák vagy akár cseh fiatalokkal.
