Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HIZSNYAN GÉZA: Komámasszony, hol a színház? (színikritika)
HIZSNYAN GÉZA Komámasszony, hol a színház? Az 1990-ben önállóvá vált kassai Thália Színház első évadát amolyan felkészülési időszaknak, profilkereső tapogatózásnak könyveltük el. Semmivel sem magyarázható dramaturgiai baklövések (Csurka: Döglött aknák 1989-es változata) és rendezői melléfogások (Goldoni: Kávéház Velencében) mellett ugyanis itt-ott már a valódi színház is megjelent, művészi-esztétikai értékek is felcsillantak (Steinbeck: Egerek és emberek, Csukás: Ágacska). Úgy vélem, joggal várhattuk, hogy az új évadban a tavalyi tanulságokat kamatoztatva már a színházi értékek domináljanak, s az ítésznek ne kelljen játékos-komolyán "futni utánuk”, s keresve őket hűlt helyükön szomorkodni; inkább további érlelésük, "nemesítésük” módját segíthessen megtalálni. Az első két bemutató után sajnos úgy tűnik, egyenlőre ezen értékek megtalálása, "utolérése” is meddő igyekezet. Pedig az elslő bemutatott darab, Görgey Gábor: Komámasszomy, hol a stukkerí c. abszurd játéka nagyon nagy reményekre jogosító választásnak látszott. Az első, s színpadon talán máig legsikeresebb magyar abszurd az 1968-as ősbemutatón még csak erőszakolt konkrét "történelmi korba helyezéssel” kerülhetett színpadra. A játékengedély kiadásához ugyanis Cuki karjára nyilas karszalagot kellett húzni, hangkulisszának pedig háborús "zajokat” és Hitler beszédét kellett alkalmazni. Ráadásul az írónak és a színházvezetőnek (Kazimir Károly) az előadás előtt magyarázó beszédet kellett intézni a közönséghez, melyben elmondták, "A magyar történelem közelmúlt évtizedeinek rossz emlékű típusaiból rendeztek be panoptikumot.” A színház azonban nem panoptikum, éppen aktualizálása és dinamizmusa teszi a legélőbb művészeté. Az akkori előadást tehát minden "félremagyarázás” ellenére jól értette a közönség, ezért hatalmi szóra időnek előtte, sikerének teljében került le a repertoárról. Hamarosan sor került az első külföldi bemutatóra is — Sepsiszentgyörgy, 1969. Hét évnek kellett ezután eltelnie, amíg Miskolcon újra színre vitték, majd újabb hét évet váratott magára a legközelebbi bemutató (Budapest, Játékszín) és az első nem magyar nyelvű bemutató (Erlangen — NSZK). Mielőtt azonban belemerülnénk a számmisztikába (a hét mint bűvös szám), gyorsan elmondom, hogy 1986-tól futószalagon követték egymást az újabb bemutatók (Klágenfurt, Zalaegerszeg, Szeged, Újvidék, Eger, Budapest — Madách Színház), ami jelzi, hogy a darab semmit sem veszített aktualitásából — sőt! Mi lehet aktuálisabb manapság nálunk, mint egy példázat a hatalomról (ennek jelképe a címbeli stukker), amely egy
