Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KULCSÁR FERENC: Imádságok VIII. (esszék)
Imádságok VIII. körülöttünk és bennünk lévő valóság totalitását. Vagyis: a nyelv a valóság megfelelése. Amikor a világ megfejthetedensége félelmet kelt bennünk, akkor voltaképp a nyelv misztériuma vált ki belőlünk rettenetet. S mivel folytonosan rettegve élnünk képtelenség, gyakran "lazításra” kényszerülünk. Ez a lazítás az, amit nyelvkáromlásnak mondtunk, s amelyet kivétel nélkül mindannyian gyakorolunk. így, ilyen értelemben vagyunk mindannyian bűnösök. Miért? Mert ebben az állapotban szünetel a minőségünk: a nyelvünkben leválunk a világ szellemi és anyagi testéről, elvágjuk a köldökzsinórt. A nyelv átmeneti halála a világ átmeneti halála lesz, mert megbomlik a megfelelések kristályszerkezete. Egyszerűbben: ilyenkor nem tartjuk meg az adott szavunkat, s csevegésünk mint csalás van jelen. Ilyenkor van, hogy fecseg a felszín, s nem a szívünkből folyik tova a bölcs és nagy Duna. Három vigaszunk van. Az első: az ember nincs egyedül, ezért a köldökzsinór csak jelképesen szakad meg, az egyén drámájában; de ha dráma, akkor érték is, hozzájárulás a Szó örökké jelenvaló hatalmához. A második: a nyelv teljes megértése az élet végső megértését jelentené. Az embernek ez nem adatik meg. "Élete” során semmiképp. És ez azt sugallja, hogy a nyelv nemcsak az élet, hanem a halál misztériuma is, és hogy ez a kettő egy. Azaz: A szeretet soha el nem fogy: legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: de mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. A harmadik vigasz az első kettőből ered, mert meg van ígérve: fényleni fogunk. Mikor? Amikor az ember végtelen és kétségbeejtő szabadságáról leválik a kétségbeesés, s maradéktalanul részesül a nyelv misztériumában: a logosz mint tudás kinyilatkoztatja magát az embernek. Ezt nevezi a nyelv a világ világosságának. Novella. Egy derék embernek szőleje volt, kiadta azt szőlőmunkásoknak, hogy megműveljék azt, s elvegye annak gyümölcsét tőlük. Elküldte a szolgáját, hogy a szőlő gyümölcsét a szőlőmunkások adják oda neki. Megragadták a szolgáját, elverték őt, még egy kevés kellett volna hozzá, és megölik őt, A szolga visszament, elmondta az urának. Mondta az ura: talán nem ismerték őt. Elküldött egy másik szolgát; a szőlőmunkások elverték a másikat is. Akkor az úr elküldte a fiát. Mondta: talán megbecsülik majd a fiamat. Azok a szőlőmunkások, mivel tudják, hogy ő a szőlő örököse, megragadták őt, megölték őt. Akinek van füle, hallja!
