Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KULCSÁR FERENC: Imádságok VIII. (esszék)
Imádságok VIII. Lélektől született, lélek az; ezért áll módunkban József Attilával kérni: néha engedd, hogy mennybe lásson. Novella. Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ö magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. A civilizáció dadogása. Meghalok. Rendben. De mielőtt megtörténne, halál, nézzünk farkasszemet. S veszítsen az, aki elsőként pislant. Azt mondom: élek. S azt kérdem: miért? Először is: mert megszülettem. S ennek feltétlenül komoly következménye lett: ész és értelem birtokába jutottam, ami által tudom, tapasztalom, megélem a Valóságot. Mi a Valóság? Mindaz együtt, amit érzékelek és értek belőle: megéléseim Összképe, a részek Egésze. Az, amit a lélek (ész és értelem) megtapasztal. S mit tapasztalt meg a lelkem a Valóságból? Mindenekelőtt azt, hogy amikor megpróbál csalni, vagyis amikor az ész elhiteti vele, hogy az életnek nincs kimondható célja, akkor árvaság szakad rá, hiányt szenved, s úgy érzi, nincs mentség. De érzi és tudja, hogy csalás áldozata lett, s éppen ez menti meg. Valahol a szív szakadékának mélyén, a csönd tüzében megérzi a lélek, hogy a Létről leszakadt élet őrület, tévelygés a részletek dzsungelében, melyet a civilizáció cinkosa, az ész, a lélek kényelmére hozott létre, hogy ne kelljen úgy istenigazából szembenézni a teljes élettel: a Léttel. Mi a Lét? Az élet Egésze, melynek így része a halál is. Az Egész: élet és halál. Az a Világszellem, az a mindent egybefogó princípium, melyből kibomlott az emberiség kultúrája, mely az ember jogos öröksége. Mégpedig oszthatatlanul. A kultúra: minden, ami volt, van és lesz. És a kultúra tudja, amit a civilizáció el akar kenni, amolyan szemfényvesztő hókuszpókusszal, tudniillik azt, hogy ha megértettük az életet, akkor megértettük a halált is. S ha megértettük a halált, akkor tudjuk, hogy a halál az élet forrása, és csak e tiszta forrás itala mentheti meg az embert; általa juthatunk ki a civilizáció káoszából. Hogyan? A világszellem, mely életet és halált egyaránt magához köt, s e kettős kötéssel van jelen a kultúrában, azt tudatja velünk, hogy a földi és a szellemi világot köldökzsinór köti össze. Ezért a halál az élet mértéke: azok leszünk, akik vagyunk. Amilyen az életünk minősége, olyan lesz a halálunké is. Es a por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt. A prédikátor, aki e gondolatot több ezer éve papírra vetette, írásával belépett a kultúrába, így lett örökségünkké, az Egész részévé. És: Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj
