Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Esterházy Péter: Dicsének (sorok Bodor Ádámról)
ESTERHÁZY PÉTER Dicsének — a meg nem írt cikkek ciklusból — Talán a nyár közepe óta folyik ez a bújócska. Vagy inkább keresgélés. Hol itt bukkant föl, hol amott, egyszer a Kortársban, másszor a Holmiban, aztán a Magyar Naplóban, később a Jelenkorban. Hevesebben dobog a szívem, ha találkozom eggyel. A Bodor-novella könnyen fölismerszik, már a járásáról. (E sorokat a lakásomhoz közel eső, amúgy szakszervezeti könyvtárban rovom, ide menekültem a házban grasszáló mesteremberek elől, hiába, viszem a fejemben az otthoni rendetlenséget, mészfoltos az agyam, pedig lefóliáztuk, a könyvtárosnők éppen arról beszélgetnek, hogy esténte bedolgoznak ”az osztráknak”, boszorkányokat és levendulászacskókat csinálnak, utóbbi öt forint darabja, legalább valamihez értsünk, mondják derűsen...) Újra megcsodálom a szavaknak ezt a teltségét, a tömött, fényes szöveget, ezt a dús és erős anyagot, amelyet itt összeszőtt ez az ember. És ez a titokzatosság és szűkszavúság! Azután ahogy beledob, beleejt ebbe a sötét tónusú, viharos, ’’férfias” (idézőjel hangsúlyozva) micsodába egy világos, sőt kifakult, locsi-fecsi szavacskát, puszikálom, puszikálom, mondja a férfi egy asszonynak, hamarosan minden egyes porcikáját végigpuszikálom. Hogy ne érjék meglepetések. Ott puszikál meg az úr, ahol akar, válaszolta Elvira Spiridon (akinek bársonyfeneke van). Olvasva e novellákat megint az eszembe jut, hogy ugyan kit is érdekelne ALANY ÉS ÁLLÍTMÁNY! Engem ugyan nem. Sohase is érdekelt. En csak azt a trivialitást emlegetem, mint egy hülye, újra meg újra, hogy egy írónak nincsen semmije, csak a szavak. Se apja, se anyja, se gyereke, se felesége, se hazája, se Istene, csak a szavak. (De még ez se így igaz, még ebben is több a rejtett és nívótlan vita, mint kéne, van nekem apám, hogyne volna, anyám is volt, gyerekeim is, feleségem is, hazám is és Istenem is. És akkor így megint csak a szavak!) Ézt Bodornál kiváltképp példaszerűen láthatni, éppen azért, azon varázslat miatt, mert őt olvasván egyáltalán nem gondolunk a szavakra: megaláztatásokra gondolunk, kiszolgáltatottságra, reményre, fagyra, dérre, erdőre, bűzre, medvére, pálinkára, férfira, nőre. Minden egyes porcikáját végigpuszikálom. Mindent értünk, és szinte minden elem idegen. A dobrini erdőkerület, Sinistra körzet. Milyen kerület, milyen körzet? (Milyen medve?) Mért vannak itt ezek az emberek? Talán mert valahol úgyis lenni kell? Ezredesek, hegyivadászok, erdőbiztosok. Most Coca Mavrodin került oda, mert Borcan ezredes meghalt. Siessen, Bodor, Coca kisasszony várja, olvasom. Aha. Tudtam én. Tudtam én, hogy önéletrajzi. Vagy ál, de hát neki, Bodornak is kell valamit B.-vel kezdenie, ahogy nekem E.-vel. Ezt gondoltam. Pedig amúgy milyen aggályosán és ingerülten szoktam kijavítani, hogy nem, nem az én édesanyám haláláról van szó, hanem az elbelszélő-én anyukájáról. (Egyébként: hát nem mindegy!? Mindegynek mindegy - így utólag.) Aztán egy másik novellában erre is fény (?) derül, erre a bodor-ságra, és ez is milyen finoman jellemző a szerzőre, illetve a novellák világára. Ahogy minden jó dolog, ez is gazdag: olvasható szociológiai híradásnak, politikai helyzetjelentésnek, fohásznak, és azután finom posztmodern poétikai bravúrnak, az ún. erdélyi író egzisztenciabizonyítékának, olvasható egy archaikus világ kövületeként, és így tovább. Kimeríthetetlenül. Milyen egyszerű, jó érzés ez: olvasni Bodor Ádámot.
