Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
Lítost Néhány évet vártam még, aztán autóba ültem és elrobogtam a lehető legmesszibbre nyugatra, egészen a breton Rennes-be, ahol mindjárt az első napon lakást béreltem a legmagasabb toronyház legmagasabb emeletén. Másnap reggel, amikor a napfény fölébresztett, megállapítottam, hogy a szobám óriási ablakai keletre néznek. Prágára. Most tehát a kilátómból nézem őket, hazám költőit, de túl messze vannak. Szerencsére egy könnycsepp van a szememben, és az, mint a látcső lencséje, közel hozza arcukat. És világosan látom, hogy középütt szilárdan és szélesen a nagy költő ül. Bizonyára már túl van a hetvenen, de az arca még mindig szép, a szeme élénk és bölcs. Mellette két kis mankó van az asztalnak támasztva. Mindannyiukat látom, a háttérben pedig a kivilágított Prágát, amilyen tizenöt évvel ezelőtt volt, amikor a könyveiket még nem csukták állami pincébe, és ők vidáman és lármásan ülték körül az üvegekkel megrakott széles asztalt. Mindegyiküket szeretem, és szégyellem telefonkönyvből ötletszerűen választott szokványos nevekkel jelölni őket. Ha már kigondolt nevek maszkja mögé kell rejtenem arcukat, akkor nevüket ajándékként, díszként és tiszteletem jeleként akarom nekik ajándékozni. Ha a diákok a tanársegédet Voltaire-nek keresztelték el, miért ne hívhatnám én a nagy és szeretett költőt Goethének? Vele szemben Lermontov ül. És azt az álmodozó fekete szeműt Petrarcának akarom elnevezni. Aztán ott van még Verlaine, Jeszenyin és néhány más említésre nem méltó költő és még egy férfiú, aki minden bizonnyal tévedésből került közéjük. Messziről (kétezer kilométernyi távolságból is) látszik rajta, hogy a költészet múzsája nem ajándékozta meg csókjával, és nem is szereti a verseket. Boccacciónak hívják. Voltaire a fal mellől két széket húzott az üvegekkel megrakott asztalhoz, és bemutatta a költőknek a diákot. A költők barátságosan bólogattak, csak Petrarca nem vett tudomást róla, mert éppen Boccaccióval veszekedett. A vitát ezekkel a szavakkal fejezte be: — A nő mindig felülmúl bennünket valamiben. Heteken át beszélhetnék erről. Goethe bátorítóan megjegyezte: — Hetek... Az sok. Mesélj legalább tíz percet. Petrarca sztorija — Egy héttel ezelőtt hihetetlen dolog történt velem. A feleségem éppen megfürdött, piros pongyolát vett föl, arany haja szabadon hullott a vállára, szóval szép volt. Kilenc óra múlt tíz perccel, és valaki becsöngetett. Amikor ajtót nyitottam, láttam hogy a folyosón egy lány áll a falhoz szorulva. Nyomban megismertem. Hetenként egyszer egy lányiskolába járok. Költészeti szakkört szerveztek ott, és azok a lányok titokban imádnak engem. Kérdem tőle: Mit keresel itt, az istenért?
