Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Ľubomír Martínek: Nomad’s Land (esszé)
Nomad’s Land 1846—1951-ben inkább éhen halt, mintsem a logikusnak tűnő megoldást választva, a tenger ajándékaihoz fordult volna, melyekben bővelkedett. A tengeri hal és a rák ugyanis nem tartozott az ír nemzeti konyha ételei közé... Ennek ellenére, mindenkit, aki kivándorolt, helyet változtatott, elment, megbélyegzett a hely, ahonnan távozott. Eredete az a pont, ahonnan mérhető a megtett távolság nagysága. Bohémiában minden korban olyan nézet uralkodott, hogy a szülőföld elhagyása valami egészségtelen, gyáva és számító tett. Kétségtelen, hogy ezt a felfogást az is okozta, hogy ebben az országban, az iparosítás ellenére, tovább él a falusi mentalitás, hisz a kozmopolita arisztokráciát felszámolták, s az entellektüelek valamennyi generációját szintúgy, amely részben helyettesítette volna azt. Szembeötlő a különbség például Lengyelország esetében, ahol az arisztokrácia ugyan háromszor vesztett teret, ám sosem szűnt meg elérhetetlen példa lenni. Egy lengyel számára sokkal természetesebb elhagyni a hazát — és visszatérni. Az a cseh, aki távozik, az esetek többségében áhítatosan ragaszkodik az új hazához — gyakran természetellenes hálával megtelve. Egyáltalán, érdekes megfigyelni, hogyan gyengül a szülőföld hatásainak varázsa, keletről nyugatra tartva. Az orosz a megszokott nyírfája nélkül hervadozik, holott egy beavatatlan tekintet semmilyen különbséget nem lát az emlékezet idealizált nyírfája között és a között, amelyik a kertjében nőtt. Egy közép-európai már valamivel könnyebben távozik, ám az ő elmenetele vagy kényszerű, vagy kihívás, melyet úgy hordoz magában, mint valamiféle lelkiismeret-furdalást, mint egyfajta bűnt, amely alól feloldozást csak siker árán lehet elérni. A sikertelenség az otthonmaradottak aduja. A legnagyobb bűnnek azonban az számít, ha az ember a lehetőségekhez képest megmarad ugyanolyannak, mert akkor még a tragédia izgalmas, édeskés örömétől is megfosztja a honiakat. Portugált, spanyolt, franciát, angolt, belgát, hollandot valamennyi kontinensen találunk, minden kis szigetcsoporton, ők nem keresik a módját, hogyan alkalmazkodjanak, olvadjanak be. Egyszerűen csak vannak, a hibáikkal és az előnyeikkel együtt, amelyeket a szülőföldjüktől örököltek. Egyszerűen ott élnek, ahol jól érzik magukat, ahol pénzt kereshetnek, s ahol megfelelő a klíma számukra. Fel sem vetik az identitás kérdését, mivel semmi sem készteti őket erre. Az angolszász országokban már pincéjük sincs a házaknak, hogy bármikor le lehessen bontani és másutt felépíteni őket. A kivándorlók, nevezzük bár őket érzelmeink és hozzájuk fűződő viszonyunk szerint emigránsoknak, száműzötteknek, menekülőknek, ámokfutóknak, nomádoknak, csavargóknak, vagy akár vándoroknak, érthetően nem alkotnak — mert nem alkothatnak és nem is akarnak — homogén csoportot. Ahhoz túlságosan is változatosak. Talán ez a legjobb megnevezés, amivel illethetjük őket. És, nézetem szerint, éppen ez bennük a figyelemre méltó: éppen a változatosságuk, a megfoghatatlanságuk, a besorol- hatatlanságuk (ami valószínűleg a legerősebb lélektani vonásuk) teszi érdekessé őket. Annál is inkább, mert minden kivándorlás a maga módján modell, egzisztenciális helyzet. A különbözőségek megszámlálhatatlan sokasága, az áthatolhatatlan korlátok dacára is megállapíthatunk néhány pontot, amelyek egyesítik őket. Saját tapasztalatomból tudom, hogy maga a távozás ténye olyan pont, amelyből ki lehet indulni. Ez a pont a vallási, kulturális, ideológiai, faji és ezer más, csak látszólag kevésbé fontos különbség ellenére, az esetek többségében a lehetséges megértésnek olyan alapját adja, mondhatni olyan ösztönös bázisát, amely segít leküzdeni a nyelvi akadályokat. Az a bizonyos nem — lett légyen kimondva bármi ellen —, a környezettel szembeni eredendő elégedetlenség, amelyben éltek, és maga a tény, hogy leküzdötték természetes félelmüket, megtéve az első lépést az ismeretlen felé, a közelség olyan alapvető érzését adják, amelyből valami végtelenül fontos következtetést lehet levonni. Ez, érthetően, nem mindig sikerül, ám a siker lehetősége sokszorosan nagyobb, mint azoknak az embereknek az esetében, akik
