Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - VITA - A kritikus felezési ideje
A kritikus felezési ideje ugyanennyire érthető, hogy az egykori prófétákkal, bálványokkal jóllakott fiatal nemzedék nemigen hajlandó a higgadt mérlegelésre; el tudom képzelni, hogy nem csupán a legeslegújabb politruk-fiúk vesznek részt egy-egy nem kívánatos szobor eltávolításában (bizonyára tiltakozva a megnevezés ellen a „politruk” rossz hangzása miatt ), hanem tehetséges ifjú költők vagy kritikusok is. Más kérdés, hogy az irodalomtörténész megpróbálja nagyobb távlatba beállítani a szobor modelljének s a szobordöntőknek a munkásságát, egymással vitázó (rész)érdemeit. Számomra a Fábry-kérdés (és a Lukács-kérdés) azért nem új, mert majdnem három éve közvetlenül (de előzőleg már évtizedek óta) személyesen is szembe kell néznem a Gaál Gábor-féle Korunk-örökséggel. Szerencsére, szerencsénkre a világra nyitott kolozsvári Korunk régmúltjába beletartozik Dienes László is, sőt a Korunk-történet vele kezdődik, ez pedig lényegesen módosít a képen, hiszen Dienes 1926-ban nem marxista, hanem „eklektikus” értelmiségi folyóiratot indított. (Bírálták is érte eleget neves „korunkológusok”, egyik-másik utódja a szerkesztésben.) Fábry Zoltán viszont, a Korunknak kezdettől alapmunkatársa, már 1926-ban, illetve 1927-ben a „szociális aktivizmus” oldaláról igyekszik nyomást gyakorolni a szerkesztőre, támadva a mindenkori „dekadenciát” — adott esetben Kassák aktivizmusát és konstruktivizmusát. S ha a „tartalékaktivizmus” még menlevelet is rejt magában Kassák számára (,.Kassák a ma szükséges, a főtartalék, a formahordozó, az új tartalom cellaépítője, sejtszülője, akihez mindig vissza lehet nyúlni, akit minden új úton, újra társul kell választani”), egy évvel később már az osztályharcos szigor mondja ki az ítéletet: „Jóakaratnál több kell, irodalomnál több: áldozat, aszkézis, konzekvencialevonó elfordulás. Véglegesen és egyedül maradni és így ténylegesen egy teremtődő új közösségnek használni, beleolvadni, mint egyszerű kikristályosító és nem szuggeráló filozófiával álcázott visszavonulót fújni." (Mai német szociális irodalom. Korunk, 1928.) Innen pedig már csak egy lépés — szomorú lépés —, amit nyilván Gergely Sándorék moszkvai sugalmazására, de nem akkori meggyőződése ellenére, Fábry 1930-ban elvállal, s amit ő maga évtizedek múltán élete szégyenfoltjának nevez: a XX. századi magyar irodalom javának (elsősorban a Nyugat körének lefaszistázása; ez, meggyőződésem szerint, nem törölhető ki sem a Fábry-életműből, sem a magyar irodalomtörténetből. ( Tíz szomorú magyar év. Korunk, 1930) Mozgalmi jellegű elmarasztalását Fábry még megtoldja Kassák irányában, amikor pár hónappal később, ugyancsak a Gaál Gábor Korunkéban, kijelenti róla: „...a forradalmi hullámot szigetelve, az ellenforradalmi hullámot erősíti". (Minderről, teljesebb összefüggésbe állítva, részletesebben írtam Kép, világkép. A régi Korunk az új művészetért című, 1977-ben a Kriterionnál megjelent könyvemben.) Fábry Zoltán jelenléte, szerepe a régi Korunk ban ezekkel a több-mint- epizódokkal természetesen nem merül ki. Lehet, hogy ma aránytalanságnak tűnik éppen e Kassák-ellenességet (no megg a Tíz szomorú magyar évet) kiemelni a sok száz oldalnyi Fábry-cikkből, tanulmányból, melyekben az „emberművészet”, „emberirodalom”, „életirodalom”, „tettkönyv" expresszio
