Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - JAN PATOČKA: Nemzeti programunk és a mai kor
JAN PATOČKA Herder tanítása, mely szerint az államok mint nemzeti jelleg puszta megnyilvánulásai jönnek létre és szűnnek meg, miközben a nemzeti jelleg állami lét nélkül is fennmaradhat és kifejezésre juthat a szellemben, a nyelvben, a nemzeti költészetben — soha jobbkor nem jöhetett volna. De ugyanebben az időben nálunk — Bolzanónál és tanítványainál — más gondolat is megjelent a nemzetről, egy reálisabb és mélyebb gondolat: a nemzet kísérlet az emberi társadalom megvalósítására, a jog és igazságosság biztosítására mindazok számára, akik hasonló történelmitársadalmi feltételek között, egy meghatározott területen laknak — a nemzeti élet kísérlet mindazon sérelmek és kiváltságok megszüntetésére, amelyek szorongatják és megosztják az adott társadalmat. E két nagy eszme kombinációjából és összeegyeztetéséből nőtt ki a mi nemzeti öntudatosodásunk, nemzeti programunk, amelyben így a nyelvi és kulturális elem mellett kezdettől fogva helyet kapott a szociális elem — tehát a mi modern nemzetünk problémája gyökerében és kezdettől fogva szociális probléma volt. Újra és újra hangsúlyoznunk kell fejlődésünk eme sajátosságait: az alapjában népi társadalmunk összetételéből fakadó ösztönös demokratizmust; azt a tényt, hogy a vezető réteg a népi gyökerű értelmiség, amely nem szakad el a széles tömegektől, hanem ellenkezőleg, szoros összefo- nódottságban marad velük, s a nép részéről természtes bizalmat és tekintélyt élvez; a szociális problémát mint a történelmi feladataink és távlataink sajátos csillapító medencéjét. Szomszédaink közül egyik sem nőtt fel hasonló körülmények között és azonos módon: a lengyeleknek, a magyaroknak és a németeknek volt fő- és köznemességük, valamint erős városi polgárságuk, ezek álltak a társadalom élén, és annak — a körülményektől függően — hol hagyományos, hol látványosan lázadó jelleget adtak. A mi újkori társadalmunk viszont alulról építkezett, és alulról, népi és szélesen demokratikus alapokon alakult ki egész újkori, mindenkire számot tartó és mindenki előtt nyitott műveltségünk. Modern irodalmunkban kevés a világirodalmi jelenség, ellenben sok olyan művet találunk, amelyre társadalmunknak a konkrét létében éppen szüksége volt. Zenénk klasszikus korszakában sem a beavatottak szűk köréhez szóló zene volt, hanem mintegy szakadatlan emlékeztető, történelmi küzdelmeink állandó kísérője. Logikus, hogy az ilyen, a kiváltságok — akár egyének, akár egész nemzeti társadalmak által megtestesített kiváltságok — ellen vívott harc jutalma semmi más nem lehet, mint az állami önállóság, ha megvalósítására alkalom adódik. S adódott is, amikor a központi hatalmak, a jövőjüket féltve és nagyhatalmi pozíciójuk biztosítására törekedve, 1914-ben inkább a háború eszközéhez nyúltak, semmint rászánták volna magukat a belső átszervezésre, így történt, hogy nemzetünk — anélkül, hogy a legkevésbé is bűnös lett volna a tragikus világégésben, amely véget vetett Európa hegemóniájának a világon — szakíthatott azzal az állami-történelmi kontextussal, amelyben elnyomottnak érezte magát.
