Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - JOZEF SIVÁK: Jan Patočka, a filozófus és polgár
JOZEF SIVÁK Jan Patočka, a filozófus és polgár Ricoeur francia filozófus nemrég úgy nyilatkozott, hogy azt az adosságot, amely még Václav Havelt is terheli Patočkával szemben, mindmáig nem becsülte fel kellőképpen sem a nyugati, s tegyük hozzá, annál kevésbé a honi értelmiség. Vajon miben rejlik az ereje és időszerűsége ennek a műnek, amely legalább öt cseh kulturális nemzedéket befolyásolt, és eljutott a távoli nagyvilágba? Abban, hogy Patočka nem csupán filozófiai eszmeiségekkel foglalkozott, hanem megválasztotta a maga eszméjét, s ahhoz igyekezett hű maradni filozófusként és emberként egyaránt. 1934-ben Prágában a VIII. Nemzetközi filozófiai kongresszuson az akkor huszonhét esztendős Patočka nemcsak mint figyelmes hallgató vett részt, hanem megbízták, hogy olvassa fel Husserl írásban elküldött beszámolóját is. A következő kongresszuson, három évvel később Párizsban már előadta a Van-e a filozófiai életnek végleges kánonja? című hozzászólását. A cím előre jelzi Patočka későbbi filozofálásának egyik állandó elemét: az erkölcs problémáját. Csakhogy nem elég akarni, hogy erkölcsös legyen az ember, jóllehet aki nem akar, az nem is lesz erkölcsös. Mert az erkölcsös magatartás mozgalmas időkben, az erőszak világában ismerszik meg. A számos elismerés és tiszteletadás után, amely itthon és külföldön Patočka osztályrészéül jutott, azt gondolhatnánk (s talán ő maga is úgy gondolta), hogy helyesen tette, amikor 1948 februárjának előestéjén nem fogadott el egy Nyugatról érkezett ajánlatot. Strasser professzor helyet biztosított számára a nijmegeni egyetemen (Hollandia), ahol maga is tanított. Patočka azonban annyira kötődött a cseh földhöz és kultúrához, s olyannyira meg volt győződve róla, hogy itthon nagyobb hasznára lehet hazájának, hogy elutasította az ajánlatot. Miként az orvos, aki tudományos fokozatok szerzése helyett a pácienseket részesíti előnyben, Patočka is az itthoni életet választotta az összehasonlíthatatlanul jobb munkafeltételekkel kecsegtető, kényelmes számkivetettség helyett. Ha elment volna, semmit sem vethetnénk a szemére. A világhírre való igény, amely minden szakemberre jellemző, semmiképpen sem jelenti a család vagy a nemzet elárulását. Az ember legyen hű a családjához, a nemzetéhez vagy az egyházához, ezekben az esetekben azonban mindig korlátozott hűségről van szó. Ez még nem az egész ember hűsége az egész emberhez, vagyis az emberiséghez, más szóval a minden egoizmustól megtisztított szeretet eszméjéhez. Mindazt, amitől a „maradni” döntéssel (látszólag) elesett, Patočka pótolta tapasztalattal, s főképpen azzal, hogy erkölcsi tekintélyt szerzett magának. S
