Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - TURCZEL LAJOS: Az érsekujvári reálgimnázium mint irodalmi és tudományos életünk műhelye 1918 és 1938 között
Az érsekujvári reálgimnázium 16-án megjelent cikkében (Van-e a szlovák kisebbségnek nyelvhasználati joga?) síkraszállt a magyarországi szlovákság nyelvi jogaiért. Berecz 1945 után Magyarországon élt, és a lakosságcsere végrehajtása idején a magyar kormány meghatalmazottjaként működve nemcsak a kitelepítés, hanem a csehországi deportáció lefolyását, körülményeit is részletesen megismerte. A 70-es években ő és két újvári születésű egykori munkatársa: dr. Szabó Károly és Szőke István szerzői munkaközösségben feldolgozták ezt a témát. Nagy terjedelmű munkájukat a budapesti Akadémiai Kiadó a 80-as évek elején már felvette a kiadási tervébe, de aztán a kiadás felső utasításra elmaradt. Az esetleges utólagos megjelenésnek Berecz már nem örülhet, mert 1983-ban meghalt, s néhány évvel később Szabó Károly is követte őt. A vágfarkasdi születésű, de a gyermekkora egy részét és ifjúkorát Érsekújvárott töltő Dobossy Lászlóról már sokszor írtam, többek közt az Érsekújvár és a Sarló című értekezésemben is, s ezért most csak lényege vonalakban vázolom fel tudósi portréját. Dobossy magyar irodalom- és művészettörténettel is folyamatosan foglalkozik, de fő kutatási területe a cseh és francia irodalom és a cseh—magyar kulturális kapcsolatok. A magyar—francia szakos tanári képesítését a prágai Károly Egyetemen szerezte meg, s ott közeli kapcsolatba került két kiváló cseh tudóssal: František Xavér Šaldával és Emanuel Rádllal. Neki is része van abban, hogy Šalda felfigyelt a magyar kisebbségre és híres folyóiratában, a Zápisníkban szót emelt a korszerű magyar nyelvi és irodalmi tanszék létesítéséért. Emanuel Rádl a kisebbségi kérdés legobjektívabb cseh elemzője volt, Válka Čechú s Nemei (A csehek és a németek harca) című művében a történelmi cseh—német kérdést is reálisan tárgyalta, s szemére vetette a cseh politikusoknak, hogy ugyanazt csinálják új országuk kisebbségeivel, mint amit az osztrák birodalmi gyűlés csinált a csehekkel. Az 1920. évi 122. számú csehszlovák nyelvtörvényt, amelyet mi most örömmel elfogadnánk, Rádl elégtelennek tartotta. Dobossyval ilyen szellemi nagyságok szerettették meg a cseh irodalmat és kultúrát, melynek kutatásában aztán kiváló eredményeket ért el: A világ útvesztője címmel lefordította Komenský egyik legjelentősebb munkáját, Karéi Capekről és Jaroslav Hasekről monográfiát írt, s a Két haza között és az Előítéletek nélkül című tanulmánygyűjteményeiben a cseh—magyar kulturális kapcsolatokat nagy történelmi távlatokban mutatta be. A francia nyelvet és szellemet legkedvesebb újvári tanára: Krammer Jenő szerettette meg vele. Az ő ösztönzésére az érettségi után egy évre Franciarszágba utazott, ott a párizsi egyetemnek, a Sorbonne-nak átmeneti hallgatója lett, s közben különböző munkavállalásokkal tartotta el magát. A második világháború kitörése előtti hónapokban az akkor már Kassán tanárkodé Dobossy francia ösztöndíjat kapott, s aztán Franciaországban maradva az ottani ellenállásba is bekapcsolódott. 1945 után a párizsi Magyar Intézet tudományos munkatársaként, majd igazgatójaként és a Sorbonne vendégtanáraként hosszú éveket töltött Franciaországban, s olyan nyelvtudásra tett szert, hogy például Weöres Sándor egyik nagy fordítói
