Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - 7x1x7 - Grendel Lajos: Einstein harangjai

nál, mondanivalójának szerkezete ezúttal is világos, története hiteles, és még sorolhatnám régiónk manapság legjelentősebb írójának jellemzőit és pozitívumait,

ugyanakkor mégis azt mondom, hogy

b/ meglepett ez a könyv, mert többet vártam tőle, mert az írója nem igazán tudta kihasználni a lehetőségben rejlő energiaforrást, nem tudott igazán elsöprő lendületet venni, akár egy vonat, mely minden állomáson és megállóhelyen megáll.

2 Ezek után, ha értékelést várnak tőlem (mivel már a harmadik mondatnál tartok!), leszegett fejjel sommásan csak annyit mondok: van benne valami.

JJ Mégsem hagy olyan mély nyomokat, kevésbé eredeti, kevésbé újszerű ez a gyöngécske forradalom hátterében született abszurdisztáni történet, mint Grendel korábbi művei.

| Sokkal inkább egy mosolyt fakasztó, kínosan mulatságos, az íróval közösen megálmodott szatirikus képre hasonlít, amely az ébredést követően fokozatosan elhalványul.

J Persze nem biztos, hogy mindez valóban igaz, lehet, hogy csupán én éreztem így 1992 augusztusában, amikor e művet olvastam.

2 De hogyha mint Utolérhetetlen Énem megszólalna bennem Einstein, ő sem mondana mást, mint hogy az irodalmi értékítélet szempontjából is minden relatív.

7\l \7

Dusza István

U Ebben a kisregényben önmaga autentikusságához képest minden elcsúsztatott; nem véletlenül, hiszen a benne pontosan leírt történelmi pillanat — a gyengéd forradalom — valóságos társadalmi, politikai, egyéni és lelki dimenziói a valóságban is olyannyira eltolódtak önmagunkhoz és egymáshoz képest, hogy a regény pazar tartalmi fikciója ahhoz képest helyenként elhalványul.

3 Kérdésére válik, hogy mindaz, amit a félmúlt két évtizedében egy (nemcsak) irodalmi nemzedék csinált — gondolt, írt szervezett, szervezkedett, alattvalóként vagy lázadóként viselkedett — autentikusan megfelel-e mindannak, aminek másokkal együtt önmaga nevezi saját cselekedeteit.

2 A kisregényben egymás után sorjáznak a kvázilét abszurditásának lényegét adó anekdotikus történetek, melyeknek egyetlen hőse — akarom mondani — kvázihőse Péter cár nevében válik kvázilojálissá a kommunista rendszerrel szemben, s lesz szerelmi és családi életének első konfliktusa után állásából kidobott kváziellenzéki, aki miután átalussza (átálmodja?) a