Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN: Az idő garabonciása (köszöntő)

Az idő garabonciása

zetre és valóságtudatra mindig felismerhetően utalva közvetítik. Néha már annyira közvetlenül és monodikusan, hogy az egyszerűség pátoszba és sematikus megoldásokba torkollik. Mondandója ilyenkor deklarációnak hat, így hatástalanná válik, a költő nem képes szubjektív elgondolásait esztétikailag meggyőző, művészi módon tárgyiasítani. A korszak verstermését a Tavasz lesz újra, kedves (1956); Júdása én nem lehetnék (1959); Földközelben (1965); Laterna magica-(.Y)6l') című kötetekben olvashatjuk. Igazi summázatát, a korszak értékeinek már az utókor várható kritikai szemléletére is tekintő válogatását a Galambok szállnak feketében (1969) című gyűjteményes kötete tartalmazza.

A hetvenes években induló második fejlődési szakasz tulajdonképpen napjainkig tart. Tetszetős lenne az 1981-ben megjelenő, reprezentatív válogatással, az Oszlop fő című kötetével lezárni, de szinte semmi sem indokolja az elmélyülés, a meditációs hajlam fokozódása, az élettapasztalatok törvényszerű sokasodása mellett. A hetvenes évek fordulóján kibontakozó szemléleti-hangvételi módosulás azonban mindenképpen új periódust indít. Ozsvald költői hangja megritkul, lírája áthangolódik. A szemlélet korábbi biztonsága megrendül, a derűs-borongós kiegyensúlyozottságot a vibráló nyugtalanság, fojtott, konfliktusos lelkiállapot váltja fel. Az idillikus- elégikus emlékversek víziókká sötétülnek (Fragmentum, Gyermekkori víziók, Hajnalban), az életképek, elégiák, lírai dalok helyett mind gyakrabban megrendültséget, nyugtalan félelmet, fáradt lemondást sugárzó versei születnek (A nagy sási kígyó, Évgyűrűk, Egyedül, Gyermekhangra). Talán túlságosan, az indokoltnál fokozottabban vált rezignálttá a költő hangvétele ezekben az években, túlságosan sok a sötét szín, a beletörődés a változtathatatlanba, a kedvszegés {Cédrusfa-álmaim, Tűzőrző, Don Quijote malmai stb.). A költő maga is érzi, mert a Példa című versében önmagát biztatja:

Lehajtott fejjel —

csak a koporsó előtt.

Az arcod, fiú, az arcod

mutasd a néma csillagoknak.

Mindenesetre az évtized verstermését begyűjtő kötetek (Szekerek balladája (1971); Vadvizek (1978) domináns jellemzője az őszies tónus, a sötétebb világlátás, egyre gyakoribbak a múlandóság komor sejtelmei. Mindez szubjektív és objektív okoknak: az évek sokasodásának, a megrokkanó egészségnek, a világpolitika és történelem baljós jeleinek, a megfáradó alkotói ihletnek és türelemnek egyformán következménye lehet.

Külön figyelmet érdemel a nyolcvanas évek elején megjelenő, Ozsvald költői pályájának egészét felölelő válogatás, amely Oszlopfő címen a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban látott napvilágot. A válogatás méltó Ozsvald Árpád költői jelentőségéhez. Nem a szokásos kronológiai, hanem tematikai-hangulati csoportosításban rendezi a verseket. Ezáltal lemond