Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - VITA - Hizsnyai Zoltán: Leszerszámozás
VITA kisebbségi irodalom eredet- és szerepmítoszának fönt jelzett pszichés torzulásaira is, már korántsem tűnik annyira indokolatlannak és haszontalannak a jó egy évig tartó kamaszos duzzogás — az erjedés. Ráadásul nemcsak sarkított állításaimat kellett megemészteni, hanem a tálalás mikéntjét is, hiszen az előadásmód — a tudatosított szenvedély jegyében — szintén a mondanivaló része volt; csak annak elfogadása árán lett maradéktalanul desifrírozható az üzenet. Ez a gesztus az én számomra — s talán az irodalmi köztudatunk számára is — a legfontosabb személyek részéről, úgy vélem, már megtörtént, a csíra gyökeret eresztett; ennek ma már írásos nyomai is vannak. A „fundamentum” megingott, a falakban megingathatatlannak látszó téglák lazulnak meg (már csak ez a sorsuk a „tégláknak”!), az épület mégis szilárdabban áll, mint valaha. Persze ez az építmény már nem az az építmény. Egészen pontosan érezhetően nem az. Erről az újjászületőfélben lévő épületről természetesen nem készülhetett még tervrajz, annyi azonban már mégis gyanítható, hogy ez a sosemvolt szilárdság rugalmassággal párosul, s nem lesz a tartófalak (a szlovákiai magyar irodalom mint elméleti irodalmi egység) átjárhatóságának a kárára. Sőt! Ez az öntudat már nem az az öntudat. És az a fundamentalizmus is már zárkózottabb és kevésbé pökhendi, mint egy évvel ezelőtt. Ez a fundamentalizmus már homályos idézgetésekbe és allegóriákba bugyolálta- tik. Szalonképesebb köntösben kényszerül kielégíteni a még meglévő igényeket. Már nem mondja, hogy „nini!”, nem mondja hogy „noná!”, de legfőképp nem mondja azt, hogy „nono!”. Nem csodálkozik, nem magabiz- toskodik, nem fenyeget. Reménytelenül kapaszkodik — egy tervrajzba, mely egyedüli még, átértékeletlen, de javarészt már használhatatlan. Ezért nem osztom Tőzsér Árpád személyes beszélgetésünkkor kifejtett véleményét, miszerint a régi értékrend mindaddig érvényben lesz, amíg meg nem születik az új tudományos igényű rendszerezés. (S ez immár Tőzsér azon kevés nézeteinek egyike, amit nem osztok.) Hát egy torz, és épp ezért tudománytalan irodalomtörténet értékhierarchiájának érvényét csak egy tudományos alapossággal végzett átértékelés szüntetheti meg? Vagy: tudományosnak kell tekinetenem azt a korábbi, jelentős arányeltolódásokat eredményező értékelési módszert is? Ennyire hasznavehetetlen az irodalomtudomány, ennyire inadekvát az egzakt vizsgálat az irodalomban? Én azt hiszem, egészen ennyire azért nem. Az a korábbi tudományosság hagyhatott inkább némi kívánnivalót maga után. Az egzakt vizsgálatot tehát a lehető legnagyobb szakszerűséggel kell elvégezni — már ideje! — de ez a szakemberek dolga — és igénye! — kéne, hogy legyen... Nekem, mint afféle tudományos szempontok nélküli, de talán nem egészen irodalmi ízlés híján lévő írónak és olvasónak, elég, ha beleszagolok a levegőbe, megérzem a túlbecsült művek hullaszagát, s a totem-tetemek körül lengedező érdektelenséget. Én még azt is megengedhetem magamnak, hogy azt állítsam: nem kell minden könyvet az utolsó betűig elolvasni ahhoz, hogy — legalább képzeletben, valóságosan sosem — a falhoz vágjam. Ebben az „irodalomban” annyi odavágandó könyv született, hogy reggeltől estig dobálhatnám őket — de hát falra borsót?!...
