Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - SZIMPÓZIUM - Avantgárd, posztmodern, transzavantgárd
Cselényi László: Es az Irodalmi Szemle megtalálja majd a módját az ilyenfajta munkák közlésének? És ami legalább ennyire fontos: lesz-e igény az ilyen munkák közlésére? Tőzsér Árpád: Lapunk már eddig is közölt vizuális kompozíciókat. Műszaki lehetőségeink ugyan szerények, de az igény a részünkről továbbra is megvan az ilyenfajta közlésekre. Más kérdés, hogy az olvasóközönségünk mennyire igényli ezt a költészetet. Ezzel kapcsolatosan nincsenek valami lelkesítő tapasztalataim, de meggyőződésem, hogy az olvasó igénye alakítható. S az, hogy ezt a szimpóziumot megszerveztük, hogy magunk és olvasóink számára megpróbáltunk tisztázni néhány kérdést az avantgárd, posztmodern és transzavantgárd irodalom alkotásmódját illetően, az ilyen szándékainkat is bizonyítja. S ha már ilyen széfjén visszakanyarodtunk a kiindulópontunkhoz, az Irodalmi Szemle terveihez, akkor a kört, eszmecserénk kanyargós, de azért valamiképpen mégiscsak egészbe záródó vonalát akár itt most meg is szakíthatjuk, s számomra nem marad más hátra, mint a zárszó megfogalmazásának a megkísérlése. Beszélgetésünk sok tanulsága közül végsőnek talán kettőt húzhatnánk alá: A mai avantgárd (transzavantgárd) és posztmodern sok érintkezési pontjának, közös területének felfedése után ezután még kevésbé látom akadályát, hogy e két irányzat az Irodalmi Szemlében egymás mellett létezzen. S másodszor: Beszélgetésünk során meggyőződtem arról, amit már régen sejtek, ti. hogy e századvég irodalmának az avantgárd (transzavantgárd) alkotók a poeta doctusai. Mert míg például a posztmodern alkotói módszer elméletét többnyire hivatásos teoretikusok gyártják, addig a mai avantgárd alkotók mindig jól képzett teoretikusoknak is bizonyulnak. Jelen beszélgetésünk során legalábbis annak bizonyultak. S ez — azt hiszem — olyan minőségileg új fejleménye a század avantgárdjának, amely akár egy külön szimpóziumot is megérdemelne. Köszönöm szépen a részvételt. Avantgárd, posztmodern, transzavantgárd
