Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából
DOKUMENTUM S ha valakinek kétségei lennének afelől, hogy az itt elmondottaknak valóságfedezetük is van, az lapozza föl a Romboid 1986/11. számát, ahol a szlovák kritikusok így vitatkoznak a regényíró Grendel Lajos oeuvre-jéröl: „Olyan életforma és életstílus ez, amelyet bizonyos szempontból már Ladislav Ballek két regénye is felfedezett és bemutatott.” (J. Stevček); „Egy dél-szlovákiai város történelem alatti’ polgárainak gondolataiba vetített történelemkép ez, s mint ilyen, sokban hasonlít Ballek Palánkjának a képéhez, azaz egy kispolgári, kényelemszeretö s minden változástól rettegő társadalom ábrázolásához” (1. Sulik); „Én Grendelt Ivan Hudeccel állítanám párhuzamba. Mindketten az ember helyzetét elemzik, s az elemzett helyzet meghatározójának a szorongást látják... Sok hasonlóságot találok a nyelvükben, találó kifejezéseikben is. ” (V. Marčok). S a sort még folytathatnám, de azt hiszem, ennyi is elég annak a bizonyítására, hogy az így minősíthető ("dicsérhető") író abban a bizonyos „kontextusban” nem lehet partner, csak „belügy”, olyan valaki, aki ugyanazt mondja, mint a „kontextus” egyéb tagjai, csak más nyelven. Csakhogy nem lehet nem észrevenni, hogy a fenti minősítésekben nem az irodalom eredetiségre, egyszeriségre, különbözésre hangolt logikája dolgozik, hanem egyrészt talán az az előítélet, hogy a szlovákiai magyarok csak úgy magyarok, hogy tulajdonképpen nem is magyarok, s (másrészt talán) a politikának (főleg a nemzetiségi politikának) az a törekvése, hogy... keressük azt, ami összeköt, s ne azt, ami szétválaszt bennünket. Távol áll tőlem, hogy én most itt ezeknek a posztulátumoknak az igazát vagy vélt igazát vitassam, de azt a véleményemet azért megkockáztatom, hogy az irodalomban más posztulá- tumok érvényesek. Meg kell azonban mondanunk, hogy ugyanabban a Grendel-vitában (s persze máshol is) hangzottak el más, az egészséges hazai irodalmi kontextus kialakítása szempontjából hasznosabb és használhatóbb vélemények is. Peter Zajac például (ugyancsak a Romboidban) így értékeli Grendel prózaírói teljesítményét: „Épp a szerzői intellektus teljesítményének intenzív tagadása s egyidejű gyönyöre adja azt a különös feszültséget, amely Grendelnek a cseh és szlovák irodalom kontextusában sajátos helyet biztosít.”Tehát: nem a téma hasonlósága, nem a környezetazonosság, s még csak nem is a kifejezésbeli véletlenszerű egyezések, hanem az „intellektuális szerzői teljesítmény”, a „különös feszültség”, a „sajátszerűség” azok az értékek, amelyek a csehszlovákiai kulturális kontextushoz vezetnek. S ezeket a posztulátumokat már mindannyian nyugodtan aláírhatjuk. Mert a végtelent befogni szándékozó irodalomra minden irodalmon túli követelmény szűkítően, Prokrusztész-ágyként hathat, s így a csehszlovák irodalmi kontextusba sem szólhat más belépőjegy, mint a jó irodalom, az abszolút irodalmi érték belépőjegye. S a „csehszlovákiai irodalmi kontextus” ilyen vonatkozásban nem más, mint egyfajta hazai „Weltliteratur”. Sz.L.: Kötelességemnek tartom felidézni a magyarországi szlovákok Zamlčaný protipól (Elhallgatott ellenpólus) című publikációját, amely az LT idei 27. számában jelent meg, s amelyet az LT néhány
