Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
Egy éjnek rövid vigyázása minden tekintetben igazi fölszabadítást jelentett, amikor az oroszok elfoglalták a falunkat. Hittük, hogy ezzel apám végleg megmenekült, s többé semmi „felkoncoltatási” veszedelem nem fenyegeti. Ám — mint oly sokszor az elmúlt évtizedekben — hitünkben ismét megcsalatkozánk, s a sors új megpróbáltatásokat rakott vállainkra. Mondhatnám: ez már a rosszkor születettek kiváltsága és osztályrésze. Hogy félelem, rettegés nélkül ne múlhassanak napjaink. Ki tudná megmondani, hányféle éjszaka lidércei gyötörtek, kísértettek, riasztottak?! Hány nemzedékünk született már ebben a kietlen Európában rosszkor?! Ki tudná megszámlálni félelmeinket, kudarcainkat, ünneptelensé- geinket?! A szegénységet, a megaláztatásokat, a gyanúsításokat, a kisemmiz- tetettségeket, a kirekesztettségeket... Sokszorosára nőtt „kisebbségünket”, amely lehet, hogy ezer esztendős, de a mi történelmi gyakorlatunkban még hetven évet sem számlál... A várva várt szabadulás elérkezett ugyan, de valahogy felemás helyzetbe juttatott bennünket. Igaz, apám, s vele együtt mi is ilyen-olyan biztonságba kerülünk. Legalábbis néhány hétre. (Frontfaluban voltunk, ahol a „biztonság” teljesen abszurd fogalom, hiszen gyakorlatilag állandóan tűz alatt álltunk.) A háború természete kiszámíthatatlan, s másfél hónap múlva a szovjet csapatokat egy ellentámadás során kiszorították tőlünk a németek. A falut német és magyar egységek szállták meg. Apám felkoncoltatásának lehetősége ezzel ismét törvényerőre emelkedett. S hogy ez egyáltalán nem volt tréfa, arra közvetlen élményeim a bizonyítékok. Március eleje volt, a gangon álltunk, szüleim és két magyar tábori csendőr. Nyakukban vékony láncon függő, félhold alakú acéllemezkével. Kárpátokbeli bajtársai voltak apámnak. Azt mesélték, nem kis dicsekvéssel, hogy a napokban kaptak el egy fiatal katonaszökevényt. Odakötözték egy fához, tojásgránátot nyomtak a szájába, és „felrobbantották” a fejét. (Király című novellám egyik motívuma ebből az emlékből-élménybői táplálkozik.) Apám, a felkoncolás részleteit hallgatva gondolt-e arra, hogy — lévén immár több mint másfél hónapja katonaszökevény — törvény adta joguknál fogva őt is odakötözhetik bármelyik közeli fához, s az ő fejét is szétrobbanthatják?! Hány embernek volt, van vagy lehet ilyen halálközeli élményé? Anyám, aki hitt a Magasságok Urában, úgy vélte, az Isten kegyelmes volt hozzánk. Apám szokásához híven gazdagon cifrázott káromkodással vezette le a maga feszültségét, amikor a „bádoglapos” embervadászok elköszöntek. Utólag — immár negyven év távolából — úgy látom: ahhoz, hogy ezt túlélje apám, jókor kellett születnie! De ez csak egyetlen pillanat a csillagidőből. A megmenekülés alig érezhető percenése a tudatban. Lényegének megértéséhez évek, évtizedek kellettek. S az utána elkövetkezők megértéséhez is! Mert 1945 megint visszaállította a tizennyolcas határokat, mi pedig adminisztratív úton háborús bűnösökké váltunk. A vének, a felnőttek s a csecsszopók is. A teljes jogfosztottság emberileg és gazdaságilag egyaránt ránehezedett az egész csehszlovákiai magyarságra. Mostanság nem ildomos ezekről az évekről beszélni, mert néhányan úgy vélik, hogy ezek fölemlegetése mérgezi a nemzeteink közötti jó kapcsolatot és megértést. Én
