Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
Egy éjnek rövid vigyázása akkori szinten — természetesen megtanulta. Kapálni, kaszálni, földet művelni, szántani, vetni, aratni — ez kötelező penzuma volt az életben maradásnak. S mellette természetesen az állattartás minden teendője és ismerete. Enélkül az akkori falu embere — főleg a zsellér, a napszámos — nem létezhetett. Ám apámba, mint korábban is említettem, valami ősi nyugtalanság szorult: a kötelmeket nem szerette, igyekezett megszabadulni tőlük, kitörni korlátaik közül, miként karámból a csikó. De az a karám, amelyet apám köré épített a maga kora, erre nem adott lehetőséget. Azaz elvben adott, csak a gyakorlatban nem. Mert, teszem azt, ha lett is volna kedve gazdálkodni, föld nélkül nem tehette. Földet pedig, bár a kormány meghirdette a földreformot, a magyar kisebbség számára nem vagy csak elvétve juttatott. Egyéb vállalkozás pénz hiányában szóba sem jöhet. Napszámosmunkával jutni olyan kezdőtőkéhez, amellyel vállalkozásba lehetett volna fogni, elérhetetlenebb volt a délibábnál. Mindennek a tetejébe, amikor huszadik éve felé közeledett, földrészünkön is végigsöpört a világválság vihara, amely a húszas évek végén és a harmincas évek elején az önellátásra berendezkedett egykori falu gazdálkodását s annak viszonyl agos prosperitását negatív irányba befolyásolta. Gond volt munkához jutni; a nagygazdák és az egyházi birtok is igyekeztek minden fölös munkaerőtől megszabadulni, hogy talpon maradhassanak. A falu — falum — társadalma nehezen vészelte át ezeket az éveket. Az emberek és a gazdaságok — a kicsik és a nagyobbak is — egyaránt megsínylették. Az pedig törvényszerű, hogy a zselléreknek jutott ki a nehezebbje, hiszen nekik egyáltalán nem voltak tartalékaik. Egyik napról a másikra éltek. Ami ebből az otthoni nyomorúságból kirepítette apámat, az a kötelező kétéves katonai szolgálat volt. Egyenest az ország fővárosába, Prágába került. A két prágai év élményei máig fogva tartják apámat. A kétéves tényleges katonai szolgálat alatt viszonylag jól elsajátította a cseh nyelvet, s a nyelv által megtanulta becsülni a cseh népet. Számára ma is a csehek jelentik a művelt, jó módban élő — s élni tudó — nemzetet. Még az ételeiket is megkedvelte. Arról nincs tudomásom, hogy prágai évei alatt mint magyart nemzetiségében érte-e bántás, megaláztatás. Ha érte is, nem az maradt meg benne. Vagy csak azért nem tudok erről, mert sohasem beszélt róla? Lehet, hogy — mint annyi mást — ezt sem illett elmondani? Tapasztaltam s ma is gyakorta tapasztalom, hogy a „világot járt" egykori parasztemberek, legények, katonaságot és háborút viselt férfiak élménybeszámolóiból rendre hiányoznak a megalázó részletek. Sőt még a nyomorúságot, a szenvedéseket is olyanokká színezik, mintha könnyűszerrel viselték volna. Miért lenne hát apám kivétel? Ha egykori „cseh katona” voltáról beszél, gyakran hallom tőle, hogy ott „extraruhája” volt, és porcelántányérból fogyasztották az ételt. Ami igaz is! Odahaza sohasem ebédelt porcelántányérból. Legfeljebb ebédhordó edényből — kanállal. Kés és villa vasárnapi, ünnepi ebéd mellé sem került. Még ha volt, akkor sem. S ezt a különbséget apám, a fiatal legény jól megjegyezte magának. Nem azért, hogy hazatérvén gabonacsépléskor a gesztenyésben késsel és villával