Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - ZALÁN TIBOR: Alkonyi rom (vers)
ZALÁN TIBOR Alkonyi rom sem alva se ébren mint ájult pilóta zuhanó gépben... ennyit talált reggel az íróasztalán heverő sárga lapon. Ő írta, semmi kétség, a reszketeg íráson, bár alig felismerhetően (elnyugvó asszony kerek hasán a tenyér emléke ilyen —) a kézjegye. S most itt a két sor. Ám mit akarhatott ezzel? Látta magát részegen, gondterhelten a papír fölött. A nyár pedig, fehér tál a kerti asztalon, megtelve kocsonyás vérrel — akár a forróság megdermedt szobormása derengett a táj fölött. A köves part eközben csak nem akart véget érni. Part, melyen álmában bolyongott — ó, azokban az álmokban—, fontossá lett és elérhetetlen. Hiszen a nő olyankor visszatért. Sápadtan, vékony testére tapadó durva viharkabátban, mely valahogy, mégiscsak, láthatóvá tette libabőrös mellét és erős szemérme gubancos szőreit. Álmodott szakadatlan, nem tudván, csak onanizál. Egy nő emléke, meglehet, csak ennyi. Üveglaphoz szorította az arcát, ne nézhessen magával farkasszemet a másik világból. Hol édes méz csordul, hol némán ácsorognak a csatakos, gőzölgő nagy farkasok
