Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Ľubomír Martínek: Nomad’s Land (esszé)
ĽUBOMÍR MARTÍNEK Nomad’s Land Egyik svájci barátnőm, egy Prágával való véletlen találkozás után azonnal intézni kezdte, hogyan maradhatna ebben a városban. Tökéletesen megtanult csehül, s amikor egy napon kiutasították az országból, jobban megviselte a dolog, akár egy született prágait. Találkoztam egy franciával, aki nem képes elszakadni a Varsó—Prága—Budapest háromszögtől, s találkoztam egy argentinnal, aki már csak kínaiul és franciául beszél. Ismerek egy svájcit, aki állandóan a Földközi-tenger környékén forog. Párizsban egy időben olyan svédek között mozogtam, akik Skandinávia nevét sem hallották szívesen. Időnként összefutok egy franciával, aki, ha nem tölthet évente legalább három hónapot Svédországban, a szó szoros értelmében megbetegszik. Időről időre összehoz a sors egy férfival, aki Szlovákiában született cseh szülők gyermekeként, s aki akkor érezte magát először igazán otthon, amikor megérkezett Szicíliába. Szomszédom született francia, ám a bőre alatt annyira afrikai, hogy a fehérek között szinte betolakodónak számít. Találkoztam egy berberrel, aki elképzelni sem tudna nagyobb szerencsétlenséget, mint visszatérni Algériába. És ismerek egy amerikai nőt, aki annyira utálta az american way of life-ot, hogy Franciaországba ment férjhez, lemondott az amerikai állampolgárságáról, holott tudta, hogy a dölyfös amerikai bürokrácia soha többé nem engedi meglátogatni még a haldokló édesanyját sem. Én személy szerint legjobban érzem magam az Atlanti-óceán keleti partvidékén, pedig látszólag semmi sem fűz ide. Sokáig folytathatnám az esetek és a különös kombinációk sorolását, ám úgyis fölösleges lenne. Csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy létezik egy olyan embercsoport, amelyik talán csak abban az országban nem érzi magát otthon, ahol született. Távozásuk oka sokféle és igen változatos lehet, gyakran a legkülönfélébb, a legátlátszóbb kifogásokkal takaróznak. Ismerek olyan embereket, akik nem győzik dicsérni az eszüket, hogy kivándoroltak, s ismerek olyanokat, ikik a napról napra szebbnek tűnő paradicsom elvesztése fölötti nosztalgiázással töltik életüket. Léteznek olyan emberek, akiknek módjában áll a visszatérés, s vannak, akik vissza is szeretnének térni, vannak viszont olyanok is, akik nem térhetnek haza, legyen bár ez az akadály műszaki jellegű, vagy a hazatérés számukra egyszerűen felérne a vereséggel, az elveszettséggel, a megsemmisüléssel. Nem tudom, vajon lehetséges-e a távozást bizonyos esetekben genetikával, misztikummal magyarázni, vagy létezik-e olyan fogalom, mint kollektív emlékezet — mert néhány körülmény szinte tálcán kínálja ezt. Jómagam a Bohémiához fűződő szálak keresésével, az erős kelta beütés hangsúlyozásával próbáltam sokáig magyarázni, megfejteni a titkot, azt az ellenállhatatlan vonzerőt, amellyel Portugália, Észak-Spanyolország, Bretagne vagy Skócia hat rám. Mint az emberek nagy többsége, én sem tudom, ki vagyok és honnan származom. Sosem tudom meg, folyik-e valamicske kelta vér az ereimben, hogy ilyen hihetetlen vonzalom törjön rám, valahányszor ezeken a vidékeken járok. Nem tudom, megszólíthatnak-e a rég halott kelták, akik Bohémiát nevek ezreivel írták tele. Nem tudom, vajon nem a kelták szétszórt egzisztenciája, államalapítási képtelenségük vonz-e. Azt azonban tudom, hogy például a morva és a breton folklór a megtévesztésig hasonlít egymásra. Találkoztam ugyanis egy fickóval, aki a morva folklórt másolta és adta el otthon, mint eredeti breton népi motívumokat.
