Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - JANA BODNÁROVÁ: A tudat árulása; Az út végén
A tudat árulása mint egy igazi lovagias férfi egy fogkefével a zsebében hagyott el. Vagy talán igaz az, hogy „a szerelem tovább csábít, a lélek visszahúz”? Egy tapasz ez a lelkiismeretre? A ház meglehetősen jó állapotban volt, mégis biztos voltam benne, hogy elhagyatott. Nem a legjobb a fekvése, talán nem lesz nehéz megszerezni... Sohasem voltam nagy álmodozó, de akkor óriási lelkesedéssel képzeltem el, hogy télen sítalpakon siklok majd a város határáig, nyáron pedig kerékpározom... Nos, bár nem vagyok öreg, de tekintettel a külsőmre s a kacérság teljes hiányára és főképp a behatárolt életmódom miatt aligha köti valaki is hozzám az életét. Egyszer csak mint egy kis vipera a szívem legmélyén belém mart az örökbefogadási vágyam emléke. Csakhogy férjem ezt kockázatosnak tartotta... és most... nekem, az egyedülálló nőnek, már nem adnak gyermeket... A számon vettem levegőt. Ha józanul mérlegelem a helyzetet, a tudománynak és a kutatásnak kell szentelnem az életem... Körülvehetném magam élőlényekkel, tarthatnék kutyát, álmos macskákat... A magány és a csend eszményi környezetet biztosít majd a kimerítő munkához... Ma sokáig bolyongtam eufórikus mámorban az erdei növényzet közt — lehet, hogy a házra is csak azért találtam rá, mert letértem a helyes útról, mígnem feltűntek előttem a várfalak maradványai. A tűzkár nem volt nagy — a tűz továbbterjedését megakadályozták a kövek és a föld, amelyet a régészek hordtak ki a környékre az építmény egyes fennmaradt részeinek feltárásakor. Hazafelé mellém szegődött a kutatócsoport vezetője, s gyermekies félelmemben meg sem említettem neki a házat. Ő egy életképes ember. Vagy talán csak az a rosszindulatú szóbeszéd befolyásolt, amely róla terjedt az intézetben? Annak ellenére, hogy mediavista, helyet kapott egy egyiptomi régészeti expedícióban. — O egyszerűen csak egy cápa — fejezték be a róla folyó vitát. A dolgon nem változtatott az a terjedelmes tanulmány sem, amelyet visszatérése után írt, de a megtalált széles vállú és keskeny csípőjű szobor helyreállítása sem, amelynek kínosan szép arca, nyugodt, összeérő ajka, mandulaszeme és a széles fejdísz alatt rejlő finom halántéka volt. A régészeti folyóirat erről szóló száma már valahol a hivatalos levelek irattartói alatt lapul, amelyekkel papírszarkofágként temették be a kollégák azt a homokból kikapart távoli lényt. Lehet, hogy ha rögtön visszatértem volna a házhoz, elkerültem volna a következő napok bonyodalmait, amikor már hiába kerestem... Persze nem adtam fel olyan könnyen, elmentem a műemlékvédőkhöz, mert úgy véltem, egy ilyen típusú épület szerepelhet a jegyzékükben. Felkerestem a főépítészt és a lakáshivatal alkalmazottait is...Mindegyikük rázta a fejét. De mit számít ez! Csak egy idős hölgy — aki egy ideje a bérházunkban lakik, mert az övét az óvárosban lebontották — emlékezett halványan, hogy hajdan a sóbánya egykori tulajdonosa építtetett a helyi színház fiatal színésznőjének egy villát távol a várostól. Csakhogy mindezt rögtön meg is kérdőjelezte, mert a ház, úgy emlékezett rá, leégett, és később itt is állhatott, ahol ez a lakótelep felépült. Az ember emlékezete árnyjáték, egy idő után a távolságok is egybeolvadnak benne...
