Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - KESZTHELY 1992: Nagy Pál; Szombathy Bálint; Szilágyi István; Duba Gyula és Tőzsér Árpád hozzászólásai
KESZTHELY 1992 „vajdaságiság" elmélete, de ennek az egységnek a meglátásához szem kellett tegnap is, s szem kell ma is: Hozzászólásomat reggel írtam, források, könyvek híján természetesen én sem tudok az adott témában kellőképpen mélyre menni, de a „téma” néhány konkrét vonatkozásának a felvetésével azért megpróbálkozom. S taláp ezek a vonatkozások is kellőképpen bizonyítani fogják azt a közhelyet, amely szerint a tulajdonképpeni irodalom, a művek mindig is az elméletektől függetlenül születtek, és sorsuk alakulásában az egység fokozott követelése éppen úgy akadályozhatja az azonos nyelvű irodalom természetes, mert esztétikai eredetű egységének a meglátását, mint a különböző „regionális” elméletek. Konkrétan: a párizsi Magyar Műhely s az újvidéki Híd, illetve Új Symposion 60-as és 70-es évekbeli szerepéről van szó. Ki ne tudná, hogy az említett években a mai magyar irodalom „standardja” (Ottlik Géza, Szentkuthy Miklós, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Mándy Iván, Weöres Sándor) teljes súlyával csak a Magyar Műhelynek, a Hídnak s az Új Symposionnak köszönhetően lehetett jelen az „egységes” magyar irodalomban, s ezeknek a „határon túli” irodalmi fórumoknak a „helyi” gárdája akkor a szó szoros értelmében az „egységes magyar irodalom” avantgárdja volt? Tudjuk, ezt mindnyájan, mégis mintha a tudásunkkal egyidőben valamiféle amnéziában is szenvednénk, mert irodalommtörténeti szintéziseinkből, sőt az az irodalmi gondolkodásunkból ennek az egykori egységnek a tudata valamiképpen hiányzik. (Zárójelben egy nevesített példa: Bori Imre nevét — aki az említett korszakban standard íróiról a kitűnő tanulmányok egész sorát közölte a Hídban — az „egységes magyar irodalom” orgánumaiban legalább egy évtizede nem láttam leírva!) S adódik a kérdés: mi lehet az oka ennek az amnéziának? Irodalmunk egységének ez a fajta értelmezése netán nem esik egybe a manapság oly nagy vehemenciával követelt egységgel? Ilyen vonatkozásban eszembe jut Szilágyi István tegnapi hozzászólásának az a passzusa, ahol egy másfajta és rossz emlékű egységesség követeléséről beszélt. Tudjuk, hogy az internacionalista és szocialista realista egységességre gondolt, de vajon az „internacionalista” fogalom vonzásában jelentkező „nemzeti” jelző nem annyira irodalomidegen-e, mint az ellentétpár első tagja? Meggyőződésem, hogy a „nemzeti” mint feladat, mint követelmény az irodalom jelzőjeként legalább olyan korlátozó, beszűkítő hatású, mint a „nemzetiségi” vagy „kisebbségi” adjektívum. Egy irodalom egységét kellőképpen és elégségesen a nyelv egysége biztosítja, s az ebből az egységből következő „feladatok” kizárólagosan esztétikaiak (amint azt előttem Nagy Pál és Sebeők János már elmondták), s minden esztétikán túli irodalmi feladat irodalomtorzító hatású. Az írónak nem lehet feladata semmi néven nevezendő egységre törés, de az irodalom teoretikusainak (s az egység emlegetése már maga is elméleti igény) kötelessége a nyelvi homogenitás esztétikájából következő egység
