Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Fónod Zoltán: Egy gyanúsítás és környéke
Fonod Zoltán ugyanis ismerte (az Üzenet című folytatásos közléssel együtt), sőt: dicsérte. Úgy látszik, elfelejtett gyanakodni azokra a félmondatokra, melyek lényegében irodalmi sablonok. Ezért sem tudom, hogy minősítsem az „utód“ érzékenységét. A Vozári-ügyben nincs mit mondanom. Arról a költőről, akiről Szalatnai Rezső azt írta, hogy „stílusában a modern magyar lírának, a Nyugat-nemzedék lírájának szóhasználata oly érdekesen keveredik egybe az újságriport (...) stílusával“, feltehetően el lehet (minden utánérzés nélkül) mondani, hogy „igényes“ és „forrnaművész“. Cs. G. Forbáthnál is talál azonosságot. Azt viszont filológiai ébersége sem veszi észre, hogy a két szöveg szóhasználatában is különbözik, nemcsak stílusában. A „filológus“ kihagyásos módszerére jellemző, hogy a két idézett rész között ötven sor „egyéb“ szöveg található. Berkó Sándor esetében is, és Darkó István regényénél is „kilóg a lóláb“. Az utóbbinál egy átlagos egymondatos könyvismertetésről van szó. Tamás Mihály esetében (Mirákulum) pedig Móricz a gyanús, hogy lehet a regényére hivatkozni, mikor korábban más ezt már megtette?! Egyszerűen úgy, hogy Tamás Mihály Móricztól „vette“ a témát. Az egyiknél egy református pap, a másiknál egy katolikus pap a regény hőse. A két regény sok mindenben különbözik, a tényt azonban egy érettségiző is felismeri, ha A fáklya című regényről egyszer is hallott. Sőt: a portrék közti különbségről is véleményt alkothat. A harmadik menetben Cs. G. a Kőtábláink „átírásával“ foglalkozik. Fogalom- használata olyan, mint a Tasziló-vicceké, amikor Tasziló nem tudja, hogy „herél- jék-e“ vagy „körülmetéljék“. Szinte hízelgő a megállapítás, amikor Cs. G. azt írja: a szerző „nem úgy írta át évek múltán az írásait, hogy azok jobbakká váltak volna, még csak nem is érthetőbbek“. (Ez utóbbinak nem biztos, hogy a „szerző“ az oka!) Azt viszont el kellene döntenie Cs. G.-nek , hogy önmagával vitatko- zik-e vagy a tényekhez igazodik. Mindössze annyi történt ugyanis, hogy az 1989 szeptemberében (tehát az események előtt!) összeállított kötet tanulmánya a második kiadásban néhány sorral rövidült. Feltehetően terjedelmi okok miatt. E- gyes fogalmak módosultak anélkül, hogy szövegkörnyezetük változott volna. A korábban használt, „ideologizált“ szöveg helyett egy szélesebb fogalomkört kifejező szóhasználattal éltünk. Mert a „szocialista“ a két világháború között gyakran (főleg a Korunkban) „progresszív“ volt. Egyébként arra a feltételezhető gyanúra, hogy a szocializmus eszméjét (nem a sztálinit!) a századforduló és a két világháború idején haladónak tartom-e, egyértelmű a válaszom. Mert egyértelmű, hogy az eszme lejáratása és csődje is későbbi eredetű. A fogalom azért módosult, mert ebbe az értelmezésbe „belefér“ a radikális és a polgári liberális is. A szocialista realizmust az újabb kori szakirodalom nevezi stiláris realizmusnak, minthogy a XIX. századi realizmus „ideologizált“ változata volt a mintaképe. Állíthatom azt is, hogy sem Moskovics, sem Győry Dezső esetében nem károsodott a szöveg. Moskovics érdemei sem, aki nemcsak „öt-hat ember munkáját“ végezte, hanem megjárta Gottwald és Novotný börtöneit is. Abban a kérdésben pedig, hogy Csehszlovákia nem lett Svájc, nincs semmi pikantéria. Ma sem az, és vagy két évtizedig (előreláthatólag) nem is lesz. Arra az ártatlannak aligha mondható (inkább tájékozatlan) megjegyzésre, hogy „egy helyütt pedig Turczel Lajosból Mária Kipsová lett“, mindössze annyi a válasz: a bibliográfia adatai módosították a korábbi forrás tényanyagát. Mária Kipsová szerint ugyanis 1918
