Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Andrej Ferko: Szummaroid, avagy számvetésféle (novellafüzér)

Szummaroid, avagy számvetésféle

ágyúgolyó ékesít, a környező mélyértelműségek nagyságát föl nem fogva, egyszerű, hétköznapi emberek vártak az autóbuszra, amilyenek estefelé szoktak az autóbuszokra várni, nem lévén pénzük autóra. Művészek, tudósok, orvosok, pozsonyiak. Valamennyien úgy vártak, ahogy várni kell, szótlanul és mogorván, fásultan és a lehető legkisebb energiabevetéssel. A legidősebb közülük alighanem tanár volt, vagy legalábbis úgy festett.

A két legfiatalabb azonban nem kímélte az erejét, hangosan vitatkoztak azon, mivel folytassák útjukat. A lány nem akart a fiú lakására menni, a fiú viszont nagyon akarta, hogy fölmenjen. Még jóízűen, fiatalok módjára civakodtak, egészen másképp, mint ahogy veszekedni szokás. A fiú megpillantotta a távolban közeledő trolibuszt és azt mondta, menjenek azzal, ami hamarabb jön, legyen döntőbírójuk a véletlen. A lány beleegyezett, ám nyomban utána észrevette a trolibuszt, amely a fiú lakása irányában közeledett, felszökkent egy alacsony kőpárkányra, és belekapaszkodott a vaskorlátba, hogy a fiú ne vihesse magával. Barátja lekapta a lány cipőjét, felszállt a trolira, és harsány hangon hívta kedvesét, mindaddig, míg a jármű ajtói be nem csukódtak. A lány leugrott a kőpárkányról, öklét rázta a fiú felé, és azt kiabálta, hogy nem megy el hozzá a cipőjéért. Ekkor a tanár minden hátsó szándék nélkül komoly képpel levetette félcipőjét, és fölkínálta a lánynak. Alighanem tanár volt, vagy legalábbis úgy festett - szegény, udvarias, és a fél lábáról hiányzott a cipő. A lány azt mondta, nincs szüksége a pótlábbelire, és szívből kacagott valamin, aztán jött a 47-es autóbusz, és mindketten odaugrándoztak hozzá, s közöttük ott ugrált a felajánlott és visszautasított tanári cipő, elfelé attól a Béke téren felállított nagy ágyúgolyótól, elfelé a nagy és súlyos mélyértelmiségektől.

Két nevetés - a nürnbergi kacagás

A nürnbergi per jegyzőkönyveiben egyebek közt szó esik egy karonülő gyermekét tartó zsidó anyáról is, aki valahol Ausztriában lassan lépdelt a géppisztolycsövekkel szemben egy mély gödör, leendő sírja felé. Alighanem egyike volt azoknak a fagyos napoknak, amikor minden tökéletesen bevésődik az ember agyába.

S alighanem fölfigyelt rá azoknak egyike, akik a sors kegyéből túlélesre és emlékezésre ítéltettek. Amikor ez a környezetéből oly élesen kiváló madonna megállt a sír szélén és lenézett, majd tekintetét a szembenálló SS-re emelte, aki áttüze- sedett géppisztolyát lóbálva egy almát rágcsált, míg szemben a gödör fölött felállt a következő sor, a kisgyermek a rémülettől sírva fakadt. És anyja annak a szeme előtt, aki a sors akaratából mindezt megőrizte emlékezetében, elkezdte csiklandozni. A gyermek elhallgatott, talán el is kacagta magát, biztosan elkacagta magát, és az SS elhajította almájának lerágott csutkáját.

F. Kováts Piroska fordítása