Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Gál Sándor: A megérintett (regényrészlet)
A megérintett zönséges nótákat tanultak. Az énekek és a nóták legtöbbjét magam is ismertem. Zsigó tiszteletes úr az egylet dalárdáját megtanította két hangon énekelni, sőt, később már kánonban is danolásztak ebben az - általunk később - bömböldének titulált kórusban. Mivel életem során mindig vonzódtam az ismeretlen dolgok megismerése iránt, a koministák - apám elvtársai - gyülekezetén is jól kinyitottam a fülemet. A sok beszéden, a burzsujok elkergetésén, a föld újraelosztásán s az emberek egyenlő voltán túl, itt is énekeltek. Rendszerint a tanácskozás végén. Azt, hogy „Föl föl, ti rabjai a földnek“, meg a „Föl, vörösök, proletárok“ kezdetű indulót is. Egyszóval beszéltek és énekeltek ott is, meg itt is. De aki jól odafigyelt ezekre a beszédekre, s közben gondolkodott is a hallottak felől, be kellett látnia, hogy a két malomban más és más gabonát őrölnek. Boros-Igó és Bugár Vince arra tanította a maga hallgatóit, hogy a világra születő emberek mindahányan egyenlőek, továbbá, hogy nekik, mármint apám elvtársainak, azért kell harcolniuk, hogy ez az egyenlőség minden ember számára megadassák a világon. Hogy erre kell a világforradalom. Meg arra, hogy mindenkinek legyen munkája és kenyere, s végül, aki nem dolgozik, az ne is egyék. Vagyis Boros-Igó- ék az ember e világi életét kívánták jóra fordítani, amíg a legényegyletben az isteni kegyelemtől várták ugyanezt. Kamaszfővel hallgatva mindezt, hol az egyiket, hol a másikat hittem. Attól függően, melyik oldalon mondták és bizonyították hihetőbb erővel a maguk igazát. Persze, ahogy az előbb már mondtam, elég hamar rátaláltam a kettő közötti különbségre, s amikor ezt felismerni véltem magamban, többé a legényegylet felé se néztem. A mennyeknek országánál sokkal jobban érdekeltek az e világi dolgok. Egyébként Boros-Igóék természetesnek tartották, hogy ott vagyok közöttük, bizonyára apám miatt, aki maga is közéjük tartozott, amíg élt, s így bennem az ő folytatását látták. Odahaza nem pereltek amiatt, hogy eljárok ezekre az összejövetelekre, jószerivel nem is tudták, hiszen kint háltam az istállóban, s mentem haza, amikor mentem.- Megszomjaztam - zárta el Zakariás az emlékezés forrásának a csapját, s arra kért, hozzak fel a pincéből egy kancsó bort.- A baloldalt lévő, leghátulsó hordóból engedj - mondta. - Tegnap ütöttem csapra. Fogtam a kancsót, lementem a pincébe, s teliengedtem borral. Szerettem mindig hallgatni a csapból folyó bor surrogó hangját, s a „csergését“, ahogy az öblös kancsóban visszhangot vet a lesurrogó ital. Megtérvén a föld alól, nyomban öntöttem is a poharakba. Zakariás szótlanul nézte igyekezetemet. Aztán fölemelte a poharat, a fény felé fordította, s egy ideig elgyönyörködött a pohár smaragd ragyogásában, a játszó borban megtörő fényekben, majd ivott pár kortyot.- Az én időmben - folytatta, miután a poharat maga elé tette az asztalra - a fiúgyermekek akkor kerültek legénysorba, ha lekonfirmáltak. Nekem, amikor megalakult a legényegylet és a koministák helyi csoportja, már csak pár lépésem volt hátra a legénysorba jutáshoz. Kitavaszodott, elmúlt húsvét a szokásos öntöz- ködéssel, ivással-csuhajkodással, s közeledett a pünkösd előtti vasárnap, amikor is körbe álltuk az Úr asztalát, s a tisztelendő úr kérdéseire eldaráltuk-jó hangosan - a Kis Káté kijelölt szövegeit, elénekeltük a betanult zsoltárokat és dicséreteket, azon rend és mód szerint, ahogy azt az anyaszentegyház írott és íratlan szokása és gyakorlata megkívánta. Ezzel a gyülekezet befogadott valahányunkat
