Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás (esszé)
Hizsnyai Zoltán Van sztorim, vannak gondolataim, vannak írástechnikai eszközeim, de mindez semmit sem érne, ha nem lennék benne szőröstül-bőröstül magam is. Nem magyarázom - élem az életem, az Életet: megélem a világot. Ahogyan megélem, az az üzenet. Hadd szóljak itt néhány szót a műveltségről, erről a százszor kiforgatott, sokjelentésűvé általánosodott fogalomról. A műveltség a görögöknél még nem pusztán az ismeretek birtoklását jelentette, sőt, elsősorban nem azt. A művelt ember nem pusztán az információ megszerzője volt, hanem a cselekvés részese. A műveltek verset írtak, lírát pengettek, szobrot faragtak, képet pingáltak (etc.) - alkottak. A műveltség életforma volt. Az alkotás létrehozására és műélvezetre való érzékenység dominált. A művelt ember (és így a művészetek és az irodalom is) a civilizáció szerves, kiilönválaszthatatlan alkotó eleme volt. Még később is viszonylag jól megfért a tollal a kard, a verssel a szike, vagy az ecsettel a távcső. Amíg csak meg nem indult a kultúra atomizálódása, az objektív és a szubjektív megismerés polarizálódása. így lett az irodalqmból művészet (szépirodalom) és irodalomtudomány, illetve történeti írás, filozófia stb., az alkímiából kémia és kuruzslás. A civilizáció mint fiktív társadalmi alany a szétválásból sokat profitált. És sok mindent talán örökre elvesztett. Az egyén - aki e kettősséget koponyájában hordja és nap mint nap fájdalmas szellemi amputációra kényszerül-azonban csak vesztett. Személyes büntetése a neurózis, de az önpusztítással a civilizáció is jócskán betartott magának. Nyögheti! És vele együtt mi is. Még ezt is. Egy személyes szintézis reményében végzem az essay-t (kísérletet). Mi mást tehetnék magamért?! A temető fáin túl magasló kábelgyári kémény sokkal hatalmasabb és primitívebb tákolmány annál, hogy sem beleköthetnék. Azzal már együtt kell élnem. De, istenemre, amit versben szintetizálnom (antropomorfizál- nom) sikerült ebből a kietlen analizáltságból, tűnjek bár hülyének, műveletlennek, zavaros fejűnek, igénytelennek vagy bárminek, nem didaktizálom a steril okosok kedvéért. Igenis, tele fogom lihegni, szuszogni, böfögni, piszkítani legalább a saját világomat, mint ahogy a kutya is meghempereg a szarban, ha a habfürdő után szabadon engedik. Műfajtalankodom hát tovább. Most olvasom a Napban a Tőzsér Árpáddal készített interjút, amelyből erősen érződik az első vízilovammal való polemizálás szándéka. Na végre! - csap át rajtam a reflexszerű fölérzés. Ez már valami! Nem írok egészen a falnak! (Mármint a saját belső falaimnak - ráhányható borsó híján!) íme a viszhang! (A visszhang furcsa valami: a berendezetlen helységeket, a kopár falakat szereti, valahogy ott tudja leginkább maga alá gyűrni a sérülékeny akusztikát.) Rettenetes hőség van a Szemlében, s még ez a Nap is! Dagadt, testes már az uborka. Most van a szezonja. Kezdem megérteni Tsúszó Sándort, aki ötven éve és két napja lépett a sebesen száguldó automobil elé, itt, az épület előtt, ahol most, amúgy jenkisen, lábamat keresztbe vetve és magasra polcozva (hogy tódulna le legalább a vérem az istenverte visszhangos fejembe!) olvasom a Tőzsér-interjút. (Tsúszóról sem emlékezett meg senki az idén. Pedig egy ilyen szép kerek évfordulót kihagyni vétek. Ötven év. A halál aranylakodalma.) Nézd már! - kapom fel a fejem a Napból. Hát mégiscsak volt népi szektázás a csehszlovákiai magyar irodalomban (továbbiakban CSM1)!
