Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás (esszé)
Hizsnyai Zoltán szerrel sokk-hatást válthat ki. Mivel ezáltal nehéz helyzetbe hozza magát a szellemileg aluszékony, de nagyra becsült olvasó előtt, magyarázkodni kényszerül. Az okozott sokk kihívást jelent - a maga számára is: növeli koncentrációs képességét és valódi erőpróbára sarkallja. Elmélyíti a gondolkodását. Kreativitását doppingolja. Tehát az esszéíró megrökönyödésre okot adó hangmegütése - pl. egy kikívánkozó bombasztikus megállapítás - felcsigázza a figyelmet és egymásra uszítja az agysejteket. Ebből nem az következik, hogy a frenetikus kezdőhipotézist inasza- kadtáig védelmeznie illik. Műve nem tűri az illemet. Annál inkább a következetességet. A gondolkodásmód folytonos szellemi tevékenység, s mint ilyen, következetességre utal, szemben a gondolattal (egyszeri szellemi tettel), mely e folyamatosságnak csupán eszköze, alkotóeleme - az intuíció pillanatnyi fokának kiszolgáltatott statikus részegység. Az esszében a pillanatnyi meglátás (gondolat) úgy viszonyul a gondolatok folyamatos mérlegelésének logikájához (gondolkodásmód), mint a következetlenség a következetességhez. Az esszéíró annyiszor cáfolja meg a saját következetlenségeit (gondolatait), ahányszor csak akarja. Már amennyiben hitelesen teszi ezt. Egy vérbeli esszéírónak mindig marad annyi hitele, hogy a következő hitelromlásig eljusson. Ha az esszéíró képtelen saját felismeréseinek a visszáját megmutatni, gondolkodásmódja joggal nevezhető lineárisnak. Ha tehát fokról fokra történő hitelgyarapítással eljut a végső, megfellebbezhetetlen következetlenségig (gondolatig), elveszti esszéírói hitelét. Becsukhatja a botot. Nyugodtan belefoghat akár tanulmányírásba is. Míg a cáfolatok egymást elborító gyakori hullámai folytonos hitelromlással járnak ugyan, de -szemben az elvont tudományos vagy teológikus alázattal legitimált teátrális ál- szerénységgel - a nyilvánosan vívódó szellem a maga következetessége által mégis hitelképes marad, felfedett „gyengeségei“ pedig egyfajta szerves szerénységről vallanak. Kevés igazi esszével találkozni manapság. Az esszéisztikus formában megírt tudományos fejtegetések nem helyettesítik az igazi vérbő elmélkedéseket, melyek a gondolkodó kétségeit, bizonytalankodásait, rezignáltságát, szkepszisét, de akár emelkedett vagy intim szellemi hangulatait is a maguk átélésének pillanatában rögzítik. Az esszéista világnézeti szintézis elérésére irányuló drámai erőfeszítése a helyszínen történik. Az érzékletes kifejezésmódon, a szellemi fürgeségen, a feltétlen, kegyetlenül valódi őszinteségen és a létezés döbbenete általi érintettségen kívül semmire sincs szüksége. Bevezetés, tárgyalás, befejezés követelményei nem vonatkoznak rá. A valódi esszé szabálytalan, műfaji sajátosságai formai szempontból definiálhatatlanok. Az esszé ritka jómadár. Sajnos nem gyakoribb a fehér hollónál. Ezért, ha nagy ritkán szárnyra kap, és patyolatfehéren belekrá- kog a környező „sötétéjszakába“, műfajtalankodásnak bélyegzik. Az esszéista, amennyiben nem elfajzott tanulmányíró, aki megállapításainak esetlegességét palástolgatja az esszé stiláris szabadságával, nem tart és nem is tarthat igényt tudományos címekre. Ez még rendjén is volna. Ám az utóbbi években (évtizedekben?) a bennfentes irodalomértők körében kialakult egy lekicsinylő hangulat a fokozottan emotív beütésű irodalmi műnemek képviselői ellen. A költészet egyre inkább versifikátori teljesítménynek, vagy ami (számukra) sokkal rosszabb: egzakt módon megközelíthetetlen érzelmi túltengésnek minő