Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Határ Győző: Ellenkönyv-írók (esszé)
Lllenkönyv-írók szági írótársam, választott foglalkozására nézve irodalomtudós és -kritikus; és a kritika honi állapotáról panaszkodott.- Ha úgy van, ahogy mondod, és ennyire dögrováson van a kritika - kérdezem tőle tamáskodva-, akkor hogy lehet, hogy mégis, a kritika többé-kevésbé tisztességes krónikáját adja a megjelenő műveknek?- Ne hidd - legyintett keserűen látogatóm. - A legtöbb bírálat viszontbiztosítási alapon íródik. Hogy kiről írjanak s osztáskor kire mi jusson, az* a klikkek döntik el. A nagyhatalmú, rettegett főszerkesztőnek mindig kedvébe kell járni; azonfelül a bíráló fél szemmel váltig a felsorakozó „tyúkszemeket“ lesi, hogy rájuk ne hágjon, ha történetesen a kritikai rovat feltöltögetése a megélhetését jelenti. Irigyen gondoltam a honi kritikára: ha ilyen, amikor dögrováson van, mekkora ebek harmincadján van ma a nyugati magyar irodalomkritika, ahol szerzőnek a bírálót lasszóval kell fognia; ahol a „tízperces“ könyveket (tíz perc alatt elolvasható parádés kiadványokat) a bírálók előnyben részesítik a „mázsás“ olvasnivalókkal szemben, s ahol a hivatásos kritikusnak ettől a „keresettől“ ugyancsak felkopna az álla...?- Áldozatkészség és az irodalom szeretete - világosítottam fel barátomat ez a kulcsa a nyugati „ingyenes“ irodalomkritikának. - És okulására elmondottam egyet-mást, hogy nálunkfelé hogyan íródnak a bírálatok. Minthogy az irodalomtudós itt ritka madár, majdnem kivétel nélkül minden kritika impresszionista. Az egyszerűség kedvéért leírtam látogatómnak, hogy milyen a rossz kritikus és milyen a jó. • A rossz kritikus nem arra kíváncsi, amit a könyv írója mondani akar: míg olvassa, a saját-gondolatok lármásan csörömpölnek benne ha e saját-vélemények zsivaján keresztül mégis meghall valamit a könyv „üzenetéből", akkor felfigyel. Igen bosszankodva persze; de felbuzdulva, majd felu- szulva rajta - s ahogy e belső lármaorkánon keresztül felfogja a másik elme szignáljait, ebből a „kölcsön-ihletből“ ellen-gondolatsor indul, abból meg „ellenkönyv“ íródik mélytudatában, melyet legszívesebben röstelkedve letagadna, de nem fojthat el; mert ebből kell dolgoznia. Az ellenkönyv alapján azután istenesen ledorongolja a szerzőt; mivel (a tudatában máris nagyon valóságosan élő) ellenkönyvhöz képest a szerző meglátásai hamisak, tévesek, hiányosak (nem azt és nem úgy írta meg, amit és ahogyan a kritikus írt volna, ha ő írja és ha megírta volna) a negatív bizonyítványra végül ráteszi a koronát azzal, hogy ex cathedra kijelenti: a könyv az illusztris szerző sajnálatos félrefogása, olvasását nem ajánlja, megvételétől pedig egyenesen eltanácsolja a nyugati olvasót, nehogy (ráfizető- leg) áldozatául essen ennek a saját kritikusi véleményével pontról pontra ellenkező tévedésgyűjteménynek. A rossz kritikus bírálatából az olvasójelölt semmit sem tud meg, sem a szerző szándékáról, sem a könyv eszmei tartalmáról. A tévedésgyűjtemény Magisztrális Helyreigazítását sem; hiszen a kritikus az elmarasztalt könyvet sem a Patyolatba
