Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Kulcsár Ferenc: Imádságok II. (miniesszék)
Imádságok II. A művek lelke. Az embernek mint Személynek a legmagasabb rendű értéke az Énje, vagyis az egyre magasabb minőség felé törő Öntudata: a Lelke. (Tudom, tudom... De a legyintő kéz - s ez bárkivel megtörténhet! - „egy tökéletesen ismeretlen órában“ majd megáll a levegőben, s az elindult mozdulat, a gesztus örökre befejezetlen marad, mikéntha egy angyal lepecsételi.) Vannak szavaink, amelyek súlyosabbak minden érvnél és ellenérvnél; ilyen szó a LÉLEK. Igen, ez a láthatatlan és bizonyíthatatlan izé, amelyet csak „szentek“ és „bolondok“ vallanak, igen, ez a zsonglőrködés, a LÉLEK, minden dolgok leg- valósabbja és legsúlyosabbja. Bizonyítottan. A sirályféléknek sokféle hangjuk ismeretes. Ilyenek: kitti-vé-ék, kri-jé, kre- kre-kre, auk, kvark stb. (Még jegyezzük meg Weöres Sándor verssorát, miszerint: „Nem a kakas, az ember mondja, hogy kukorikú.“) Nos, a végtelen tenger fölött („mely Istené“) elrikoltott sirályhangok egyike (amit az ember mond, persze), a KVARK; ez az a szó, amelyről egy angol tudós elnevezte a parányi atomnak azt a „hármas“ szubelemét, amely a lélekben az emberi géniusz dalát énekli: ezek a hármas szubelemek maguk az EMBERISÉG, azok a pszichés szemcsék, melyeknek összessége alkotja az emberiséget mint közös GONDOLATOT. Minden ember Személy, személyessé váló Én: Lélek, következésképp több milliárd van belőlük jelen a földön. Mégis, mégis: elegendő két léleknek egymásra „csúsznia“, egymásra „találnia“, érintkeznie, hogy létrejöjjön, a „múlhatat- lanság“, egy olyan láthatatlan, de már örökké létező, mert örökké „emlékező“ energia, amely az összes többi élőt is élteti: az egybeégő kvarkok „géniuszt teremtenek köröttük és felettük: hogy olykor felséges néppé egyesülhessenek“. Amikor Jézus a rabszolga-kínokból megmenekült, hogy szabadítóként szolgálhasson, valami hasonló kezdett el történni; az új időszámítás, a Szent Lélek alászállása ezt jelenti: belőlünk, a világba süllyedt rabszolgákból szabad szolgákat, független személyeket, Lelkeket kívánt és kíván teljes egyidejűséggel teremteni, hogy az „érintések“ által „egykor felséges néppé egyesülhessünk“, akiknek „egy a nyelve és egyféle a beszéde“. Ez történik mindig. Ma is. S a lelkekből szakadatlanul feltörő „minőségek“, az új és új „meztelenség“-vágyak, mind-mind a bűnelőttiség, az éden visszaálmo- dásai. Nos, azt hiszem, ez a művek, az érvényes művek lelke: ezek a reménnyel teli üzenetek. Ur és Szolga. A mindenség urakkal van tele, de szolgája csak egy van, Isten- mondja valahol Weöres Sándor, a „tettenérhetetlen ember“, aki géniuszát úgy vágta a világ arcába, mint vérig sértett urak egykoron „patyolatfehér“ kesztyűjüket a vérig sértő urak arcába. És lön e gesztusból: halálos párbaj. És - játszom? döntsd el! - halálos pár baj. Mind, akik vagyunk, emberek, vérig sértett urak - épp ezért mindenki mást vérig sértők - vagyunk: párbajhősök. így kezdjük. Tudatraébredésünk: elve- szettség, bűn sötétje s gőg. S mivel túl sokan élnek elveszettségben halálukig, időnként eljön a kegyelem közénk, aki ezt mondja: A mindenség urakkal van tele, de szolgája csak egy van, Isten.
