Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Hizsnyai Zoltán: Bújócska (vers)
HIZSNYAI ZOLTÁN Búj ócska Nyolcéves voltam, a lány kilenc. Bújócskáztunk. Aki bújt: bújt, aki nem: nem! Megyek!- sipákolt a vézna, nyakigláb szomszéd fiú. Tudtuk, hogy a fészerbe néz be először, mi meg még mindig ott toporogtunk a tyúktetűtől eleven porban, a rozsdás szögekre aggatott rengeteg kacat dzsungelében. Egészen tisztán emlékszem egy csorba fűrészlapra, egy horpadt idegenlégiós parafa kalapra, a résnyi ablak törött üvegén behaj ló szőlőlevélre, hosszabb és rövidebb, csomóba kötött madzagdarabokra, egy repedt teknőre, s a polcokon egy sereg kisebb és nagyobb konzervdobozra, tele görbe szegekkel, törött csavarokkal, spulnira tekert vörösréz drótokkal és sok-sok hasonló tárggyal. Jól ismertem a fészert, mégis amire még most is emlékszem, az akkor, az alatt a néhány másodperc alatt vésődött az emlékezetembe, abban a feszült pillanatban, amikor poros lábunkat egymáshoz dörgölve, ott álltunk a lánnyal a fészer közepén és tudtuk, az egyetlen biztos búvóhely az az ócska ruhásszekrény a sarokban, amelyben dédanyám fiatalkori ruhái között hallhatóan rágcsálnak a molyok. Tudtuk, hogy össze fog érni a térdünk. Tudtuk, hogy a lélegzetünk is egymásba gabalyodik. Tudtuk, hogy mit jelent, ha oda együtt bemegyünk. Tudtuk, ott senki nem talál meg. Tudtuk, és mégis oda bújtunk. Tudtam, már egy negyedóra is eltelt, s a többiek régen megfeledkeztek rólunk, hallottam az újabb és újabb „aki bújt“-ot, a kupacról-szertesurranást,
