Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Fölparcellázott égbolt Aki az Igazságügyi Palotát tervezte, őröstül-börtönöstül, először megálmodta, így van ez minden műalkotással, legyen az szobor, festmény, színmű vagy éppenséggel börtön. Mert a börtönépítészet is művészet. Ez a megálmodás a mű embiró-élete, s ezért nem alaptalanul beszélünk a művek születéséről. Függetlenül a művészi értéküktől. Néha azonnal, néha csak jóval később derül ki, hogy egy műalkotás remekmű vagy torzszülött. A kettő között eléggé széles a skála, sőt halva született művek is akadnak. Az ihlettől fogant gondolat az alkotó képzeletében alakul és terebélyesedik, majd bekövetkezik a mű megtestesülése. Egy építészeti alkotás megszületéséhez, persze, sok szakember közreműködésére van szükség, ezek bábáskodásával jön létre a mű, az épület. így lehetett, biztosan így volt a mi börtönünk esetében is. Tervezője-meg- álmodója a márványhomlokzattól kezdve a vasrácsokig jól átgondolt mindent, beleadhatta lelkét s minden tudását. Hallatlanul érdekes lehet egy ilyen gigantikus börtön embrió-élete. Az alkotója szépet és jót akar, sőt a legjobbat, a legszebbet. Vajon mi minden pereghetett le lelki szemei előtt, amikor az akasztófa modelljén és elhelyezésén töprengett, míg végül sikerült meglelnie a legjobb megoldást. Szép alakú, nemes fajtájú bokrokat álmodott a bitófa mögé, hogy a kivégzés minél kedvezőbb emlékeket hagyjon az ügyész és az államhatalom többi jelenlevő képviselője igazságos szívében, hisz oly gyakran kell végignézniük ezt az aktust, bár a vonzó környezet az akasztott szempontjából is olyan elemi követelmény, amelyet figyelmen kívül hagyni szakmai és etikai baklövés. Persze, eltúlozni sem szabad a dolgot: az érzelmes gyöngédség nem csaphat át gyöngeségbe, semmiképpen sem keresztezheti a célszerűséget. A bokrok túl közeli elhelyezése a belógó ágak miatt (számolni kell a bokrok növekedésével is!) zavarhatná a kilátást és a hóhérok munkáját. Az ilyen és ehhez hasonló ezernyi követelményből fakadó feladat tehát nem akármilyen terhet rótt a tervező képességeire és fantáziájára. Az idő, a gyakorlat évei kétségtelenné tették, hogy a tervező tisztességes munkát végzett: sikerült jó palotát és szép börtönt megálmodnia az Igazságnak, s álmai nagyjából meg is valósultak. Hogy nem valósultak meg teljesen, az nem az ő hibája. Mint másutt is és már annyiszor, itt is közbeszólt a nagy cenzor, az Élet. Sejthette-e a tervező, hogy jönnek majd évek, amikor hirtelen úgy megnő a politikai bűnözők száma, hogy a börtönök kapacitása és fölszereltsége egyszerre csődöt mond, így ezé is, s ebből olyan hallatlan bonyodalmak támadnak, amelyek miatt az Igazságé palotái képtelenek lesznek rendeltetésüknek megfelelni? Hát gondolhatott erre álmában? Nem, semmiképpen, ilyesmire ő s az égvilágon senki sem gondolhatott. Ennek következtében hárman, később négyen kuporogtunk összezsúfolva egy-egy olyan zárkában, amelyet ő egyszemélyesre álmodott. Ilyen egyszemélyesre álmodta mindvalamennyit: négy méter hosszúra és két méter szélesre, ráadásul nappalra a falhoz fölcsukható ággyal, úgyhogy a vizsgálati fogolynak egy szava se lehetett volna a rendelkezésére álló valóságos minitáncterem ellen. Csakhát egy ember meg három-négy ember az óriási, sőt égbekiáltó különbség! Mert a tervező-alkotó ugyan beleálmodott a cellába egy lapos és egészen alacsony, kacsaitató formájú öblíthető vécét, de vízcsapra már nem telt lelkes álmából. Vagy tán gondolt is rá, csak az épület világrahozatalánál meg
