Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Győry Attila: Az elfuserált buli; Vércsapolás (elbeszélések)
Az elfuserált buli Mintha csak hallucinálnék... Egy pillanatra, igaz, éppen hogy csak átfutott az agyán, úgy gondolta, megfogja az egyik csápját. Szerette volna érezni a szőrös, ízelt kacsokat, ahogy belémarnak, a mérget, ahogy egybemosódik a vérével, s az örökkévalóságig a másodpercet várni, míg a beszennyezett vére eljut a szívébe, az agyába... A halál gondolatára perverz örömmámor ragadta el, s hirtelen úgy tűnt neki, a pókember sem több az ő agya szüleményénél, aki hol áttetszővé, hol meg nagyon is anyagivá vált. Igen - futott át a darkon -, a borzalom királyi érzés. Emlékezett, még tizenöt éves sem volt, amikor meghalt a nagyanyja. A ravatalt a család kérésére már egy nappal előre elkészítették, a halottasházban koszorúkat, virágokat hoztak, míg csaknem megtelt az egész helyiség virággal. Emlékezett arra akülönös illatra, melyet a virágtömeg, a gyertyák, s egyáltalán az egész tér, a halottasházat körülvevő sírok árasztottak; ez megmagyarázhatatlan gyönyörrel, ugyanakkor némi borzadállyal töltötte el, s érzékelte, meglepetéssel vette tudomásul, hogy mindezt szereti, imádja, kívánja... Talán akkor, ott, pár lépésre nagyanyja holttestétől döntötte el, hogy a temetkezési vállalatnál fog dolgozni. Mindegy hogy mit, csak kapcsolata legyen az elmúlással, a halállal, a borzalommal, a fájdalommal, az érzések érzésével, hogy másnak, kívülállónak érezze magát... „Ó, mennyire utálom ezt az egészet.“ Pupillája az indulattól összeszűkült, ahogy megpillantotta a hímezgető öregasszonyt az oldalsó ablak visszatükröződésében. Az asszony, mit sem törődve a világ dolgaival, dúdolgatott, s hímezte a térítőjét. „Neked sincs sok hátra...“ Előre élvezte, elképzelte a zokogó tömeget, ahogy a ravatalt körbeállják, az utolsó métereket a sírhoz, az extázist, ahogy leengedik a korporsót a sötét, veremszerű lyukba, amikor végre tudatosul a hozzátartozókban, hogy a szeretett ember már tényleg be végezte, befogadja őt újra a sötétség, a hideg, a föld, a kukacok, az apró munkások hada, a temető, a többi halott, a lelkek sokasága, a világegyetem. Imádta a temetéseket. Nagy nehezen, de sikerült levennie lázas, tébolyult tekintetét az öregasszonyról, s figyelme újra a pókemberre összpontosult. Az továbbra is ott ült nyugodtan, ugyanazt a szaggatott, sípoló, zizegő hangot hallatta, mint azelőtt. A dark egy ideig még hallgatta a vonatkerekek zakatolását, a pókember furcsa zizegését, ciripelését. Az öregasszony alighanem megrémült volna, ha ebben a pillanatban néz szembe vele, mert az arcán indulatok kavalkádja vonult végig.- Mit tanácsolsz, pókember? - bugyogtak elő a szavai, s úgy érezte, hogy egy szót sem szólt... A pókember fején a csápok megmozdultak, egy hosszabb csáp lustán áttekeredett az öregasszony boxába is, ám az úgy el volt magával, hogy nem látott semmit, csak a térítőjét a rózsáival.- Végezz magaddal... végezz... - hallotta a pókember zizegését, melyet a lassuló vonatkerekek, a sínek, a vagonok sikítása szakított félbe. A vonat megállt, s mint egy vezényszóra, a pókember is eltűnt. A dark hiába forgatta a szemeit, a pókember, úgy tűnt, végleg eltűnt. Aztán a vonat megint megindult, s csakhamar felvette megszokott, unalmas zakatolását. A dark ismét úgy érezte, hogy a pókember vele van. Óvatosan emelte fel a fejét, de nem látott senkit. Csak érezte, hogy a pókember a vonaton van, szövi fekete hálóját, s láthatatlan szálain ide-oda cikázik a térben. A halált mindig is sajátos megvilágításban érzékelte. Ez őt és a többi társát
